Magyar Narancs: A The Trinity Sessiont a torontói Szentháromság templomában vettétek fel, felléptetek a tibeti Rongbuk kolostorban, és most itt fogtok játszani, a berlini Passió-templomban. Aligha véletlen, hogy ilyen gyakran templomokba botoltok.
Michael Timmins: Tízéves pályafutásunk alatt azért ez nem olyan sokszor fordult elő. A hangtechnikusunk, Peter Moore több klasszikus felvételt készített a Szentháromság templomában, és kíváncsi volt, mit lehet kezdeni ott egy elektromos zenekarral. Kísérletnek szánta, és bejött. Most pedig a helyi szervező választotta ezt a templomot, úgy tudom, rendszeresen rendeznek itt koncerteket. (Később, a koncert során Margo Timmins, az énekesnő megjegyezte, hogy mióta templomban vettek fel egy lemezt, előszeretettel csalogatják őket szakrális térbe. "Vajon, hogyan alakult volna az együttes sorsa, ha annak idején egy benzinkút tetején készült volna a felvétel?")
MN: Az is véletlen, hogy rendszerint télen vonultok stúdióba?
MT: Õsszel és télen szeretünk dolgozni. Ez azért lehet így, mert kanadaiak vagyunk. A nyár rövid és olyan meleg, hogy senki sem akar bent tartózkodni. Akik a kanadai klíma gyermekei, azok nyáron félresöprik a munka gondolatát.
MN: Az ország természeti adottságai is hatnak rátok?
MT: Ha egy zenekarral dolgozol, főleg kezdetben a természetben kell élned, járod az országot, a városok közötti fenomenális távolságokat. Ennek a hatása alól nem vonhatod ki magad, arra is befolyással volt, amit mi művelünk.
MN: A Cowboy Junkies előtt Alan Antonnal egy noise-rock zenekarral próbálkoztatok, amíg néhány blues-lemez hatására nem váltottatok. Valójában mit tanultatok azoktól az öreg Mississippi-muzsikusoktól?
MT: A zene minimalisztikus megközelítését, azt, hogy nagyon kevéssel is nagyon sokat lehet mondani. Egy vagy két hanggal az összes érzelmet ki lehet fejezni, nem kell ahhoz sok zaj.
MN: Kezdetben country- és bluesfeldolgozásokat készítettetek. Manapság létezik-e olyan zene, amely feldolgozásra késztetne?
MT: Bárkitől készítenénk feldolgozást. A blues és a country még ma is nagy hatással van ránk, és ez így is marad. Szerintem a befolyások soha nem szűnnek meg, az új lemezen talán kevésbé érződik, de a country ott van a hátterében. Ha egy ilyen feldolgozáslemezt készítenénk, elindulhatnánk a blues vagy a country irányába, de az is elképzelhető, hogy mai együttesektől vennénk át valamit.
MN: A zenétek és a szövegek közötti kontraszt stiláris eszköz, vagy a zenekar különféle személyiségeiből adódik?
MT: Részben a személyiségekből. A szövegeket én írom, a hangzás viszont kollektív módon jön létre, már önmagában ez is kontrasztot jelent. Másrészt tudatos elhatározás, hogy a szöveg és Margo hangja kontrasztot alkosson az aláfestő zenével. Így a szövegek különböző emocionális oldalaira világítunk rá.
MN: Margóval és Peterrel testvérek vagytok. Mennyire hat ez a munkátokra?
MT: Nagyon. Együtt nőttünk fel, közösek az élményeink, alapjában véve azonos az életünk. Nagyon könnyű így kommunikálnunk, tudjuk, hogyan kell egymással bánni. Ha Margónak odaadok egy szöveget, nem kell leülnöm mellé magyarázkodni. Ismeri az egész életemet, elég, ha ránéz, tudja, hogy miről van szó.
MN: Együtt éltek?
MT: Dehogy. Mind házasok vagyunk. Harminchét éves vagyok, nem élek együtt a testvéreimmel, nem vagyok én meghibbanva.
MN: Hányan vagyok testvérek?
MT: Hatan. Három fiú, három lány.
MN: A The Trinity Sessionön a bátyád is veletek játszott. Miért szállt ki később?
MT: Neki nem jött be ez az együttesdolog. A turnézás például. Sok ember szeret zenélni, akinek az utazás nem fekszik. Johntól is idegen, és annak idején már családja is volt.
MN: Milyen mértékben tekinthető színészi teljesítménynek minden este ugyanazokkal az érzékeny, kimondottan intim dalokkal fellépni?
MT: Ez hozzátartozik a professzionalitáshoz. És tény, ha minden este fellépsz, nem tudsz őszinte maradni. Egy olyan dalt, mint a Lonely Sinking Feeling, nem lehet minden este arról a pontról előadni, ahol megszületett. Valamivel elő kell jönnöd, ami segít, hogy az érzéseidet átadhasd a közönségnek akkor is, ha épp nincsenek jelen benned.
MN: Távolságtartás, humor - ezekkel mi a helyzet?
MT: Ha odaadok egy számot Margónak, engednem kell belőle, hogy ő is a magáévá tehesse. És távolságot kell tartanom azért is, hogy ne érezzem olyan meztelennek magam a színpadon. Így aztán, miután elkészült egy dal, visszahúzódom. Ami a humort illeti, van ezekben a szövegekben egyfajta sötét vagy fekete humor, nem annyira nyilvánvalóan, hogy egyből kiugorjon, de van. A Just Want To See vagy a Common Disaster ilyen szám.
MN: Mielőtt felvettétek ezt a lemezt, Margo énekórákat vett. Miért volt erre szükség?
MT: Úgy érezte, énekórákra szeretne járni. Nem akart változtatni a stílusán, de vannak bizonyos technikák, amelyek segítenek, hogy a turnén megmaradjon a hangod. Kapott egy kis megerősítést, önbizalmat.
MN: Te mit tennél, ha valamiért abba kéne hagynod?
MT: Szívesen folytatnám az írást az irodalom mentén is, bár nem tudom, van-e hozzá tehetségem.
Lay It DownTöbb kritikus is "újjászületésként" említi a CJ hatodik albumát. A születésének körülményei valóban újak: Torontóból kimozdulva a georgiai Athensben vették fel John Keane irányításával, és ez az első lemezük, amit a Geffen jelentetett meg. Zeneileg azért inkább az arányok módosulása tűnik ki: hangsúlyosabb szerephez jutott a gitár, kicsit visszaszorult a countrys feeling, a hangszerelés gazdaságossága a legelső LP-k díszítetlenségét idézi. Lehet komor, sötét tónusú akár a zene, akár a szöveg, akkor sem lehangoló vagy melankolikus; ahogy egy interjúban Michael mondja: az embereknek szembesülniük kell azzal, ami lépésre ösztökéli őket, a keresztutakhoz érve választani kell. Megnyugtató, emelkedett és a szokásos érzékenységű CJ-lemez a Lay It Down, az egyik csúcspont a zenekar tíz évében. Már majdnem a csend. Geffen Records, 1996 |
