Cigányok a magyar történelemben és kultúrában. Ebbe az alcímbe minden belefér, a sok gazda is a Lektorátustól a Budapest Galérián keresztül a Ferencvárosi Mûvelõdési Központig és a fõváros kulturális bizottságáig; mindenki jelöl öt-hat mûvészt, a végeredmény pedig valami nagyon furcsa kiállítás. Ez a tág koncepciótlanság ugyanis esztétikailag nagyon inkoherens és nagyon igazságtalan is, amennyiben nem jönnek ki jól belõle azok a roma mûvészek, akiket integrálni akarunk (szerintem helyesen) a mûvészet intézményes közegébe, de akik a kézmûvesség mágikus alapfokán közelítenek a képzõmûvészethez. Nehéz dolog, pusztán kiállításrendezési szempontból, közös falra szögelni Bada Márta puha, szenzuális olajképeit és mondjuk Július Gyula digitális printjét. Nem is lehetett. Ha a fölvetés nem ennyire általános, vagy még sokkal általánosabb, mindenki jobban járt volna. Ami érdekes viszont, hogy úgy tûnik, a magyar és a cigány kultúrának van közös érintkezési pontja, még ha anakronisztikus is: egyformán ragaszkodnak a historizmus nemzeties tónusához, és vonzódnak a romantika heroikus figuráihoz. Rákóczi és Munkácsy fontosabb, mint a jelenkori kultúra, ezért ha van mû, amely formailag és politikailag eltávolodik ettõl, akkor annak nagyon kell örülni. Kállai András installációja a Magyar Gárda uniformisába öltöztetett Barbie babákkal némi reményre ad okot, mert mondani próbál valamit a jelenkori veszélyrõl. Egyébként pedig a Manamana projektje az, amely a Havanna lakótelep "negatív mítoszával" a legközelebb hozza egymáshoz a társadalmi és a mûvészi felületeket. A Havanna közelrõl olyan egyszerû, rosszindulatú és primitíven szolidáris, mint a falu, társadalmi konstrukcióként pedig sokkal bonyolultabb annál, mint amit a bûnözést visszaszorító videokamerák föl tudnak venni. Erhardt Miklós filmje nem a fölkérésre, 2006-ban készült.
Kürti Emese
2B galéria, megtekinthetõ november 8-ig
**** alá
