Zene

Kiss Tibor Noé önvallomása, az Inkognitó a szorongás és a magány regénye - a kettő tökéletesen kiegészíti egymást, és egyik sem szűnhet meg, amíg az elbeszélő, Tibor meg nem tud békélni Noémival, azaz saját magával. Tibor ugyanis transznemű (vagy ahogy egy internetes "személyiségteszt" megállapítja, talán transznemű): nőnek érzi magát, és ha ezt valahogy ki tudja fejezni - jobb híján sminkkel és női ruhákkal -, akkor boldogabb. ' legalábbis így fogalmaz - de ennek a boldogságnak nyomát sem találni a regényben.

A könyvben három tanulmány olvasható a nők (és részben a férfiak) félrelépéseiről. Az alcím a jelenség pszichológiájára utal; ez azonban csak részben igaz, mert esetismertetések vannak ugyan, de ezek pszichológiai elemzése nem minden esetben történik meg, s akkor is elég felszínesen: nem pszichológiai módszerekkel, hanem a közgondolkodás logikája szerint.

Állandóság és változás - tavalyról és régebbről visszatérő, illetve eddig nem látott fellépők közül választhatunk.

Elektrokabaré, dubstep, ska és a többi - lesz mire bokázni, ha nem is mindegyik napon.

A Sex Pistols romjain született zenei próbálkozások közül kétségtelenül a Public Image Ltd. volt a legérdekesebb - nem véletlenül: elvégre a Pistols-tagok közül talán éppen John Lydon (a Pistolsban: Johnny Rotten) énekesnek volt a legnagyobb érzéke a zenei újdonságokhoz, s ahhoz, hogyan aknázza ki céljai érdekében más tehetséges zenészek képességeit és ötleteit. Igazából nem is sokat pazarolta az idejét: még 1978 elején (amikor éppen nagyban perelte egykori menedzserüket, Malcolm McLarent) sikerült egy később sikeresnek bizonyuló zenekart toboroznia. Persze mindez másként is alakulhatott volna: Richard Branson, a Virgin-birodalom ura eredetileg a Devóba szerette volna beprotezsálni Lydont, ám ehhez az amerikai kollégáknak nem fűlött a foguk (alkalmasint mindkét fél nagy-nagy szerencséjére). Ehelyett összefogott egykori osztálytársával, az ekkor már Jah Wobble néven működő basszusgitárossal, majd beszállt melléjük Keith Levene is, aki 1976-ban még a körmeit próbálgató Clash gitárosa volt. Dobosukat, a kanadai Jim Walkert egy Melody Makerben elhelyezett hirdetés nyomán találták meg. A nevet Lydon hozta (a The Public Image egy Muriel Spark-regény címe), s a szorgalmas próbák idején hangzatos sajtónyilatkozatokkal próbálta fenntartani a közönség figyelmét (teljes sikerrel). Széles körben terjesztette ama meggyőződését, hogy míg a Pistols a lázadó, addig a PiL inkább a kreatív énjét testesíti meg, egy rádióinterjújában pedig felsorolta azokat az inkább kísérletező előadókat, akik inspirációt jelentenek számára: Can, Third Ear Band, Peter Hammill, Augustus Pablo, Peter Tosh. S láss csodát, nem lehet nem észrevenni (pláne utólag meghallgatva), hogy a PiL oltotta először egymásba máig ható sikerrel a kraut(rock)ból és a dub/reggae-ből vett zenei hatásokat.

A Danko Jones zsinórban harmadszor tér vissza a Szigetre, az Iron Maiden pedig 2008 után áll ismét a Nagyszínpadra, hogy megmutassa nekünk, mi fán terem a virtigli angol heavy metal, de a legtöbb további fellépőt is láthattuk már az elmúlt években Budapesten, jó részük a Szigeten is játszott. Ebből a felhozatalból már tényleg csak a Guano Apes és a H.I.M. hiányzik a totális tutira menéshez - ezzel együtt az alábbiakat azért nem szívesen mulasztanánk el.

1997-ben, amikor tízéves volt a Kispál és a Borz, Pécsen, az Áfium nevű vendéglátó-ipari egységben interjúztam Kispál Andrással. Akkor írtam először és utoljára könyvet zenekarról. Nem mondom, egyszer-kétszer azóta is megfordultam arrafelé, de a pécsi szálon és ezen a zenekaron kívül nem kötődöm semmihez abban a városban. Na és erre most a Kispál és a Borz is leáll... Így aztán, ahogy újra nekivágtam Pécsnek, már nem az volt a kérdés, hogy hogy kezdődött az eleje, hanem hogy hogy kezdődött a vége.

Erkel szülővárosa rendesen kerek évforduló híján is buzgó kegyelettel ápolja a zeneszerző emlékezetét, ám idén mintha valóban minden Erkel Ferencről szólna Gyulán. Így hát a jófajta lokálpatrióta büszkeség és a bicentenáriumnak méltán kijáró gondos figyelem együttes jelenléte jellemzi azt a szolid kivitelezésű, azonban jócskán kiadós tárlatot is, amely most plakátok, díszlet- és jelmeztervek, valamint elkészült jelmezek egybegyűjtésével kínál áttekintést Erkel operai életművének előadástörténetéhez.

Nem egyszer esett már meg velem, hogy a fordító miatt vettem meg egy könyvet, és ritkán lőttem mellé. Wells Tower neve nem sokat mondott, bár aránylag rendszeresen kattintok rá a New Yorker (ahol a szerző többször is publikált) weboldalára.

A szinopszis azt mondja, hogy "emberemlékezet óta a háború tüze emészti a világot...". Ilyen emberemlékezet óta emésztő eposzi lángolást nagyon nehéz a vásznon összehozni; a tüzeléstechnikai része még csak hagyján, a technika bármely kirakatból bevehető, de az emésztés meg az emberemlékezet óta, az ilyen nagyoperai dolgokhoz aztán kell a kurázsi.

Bár nem kerülöm betegesen a bulvárhíreket és szereplőiket, az utolsó pillanatban kellett tájékozódnom a viccesen operának titulált konceptkoncert plasztikai műtétsorozata miatt sokat gúnyolt, kétségkívül enyhén szólva vitatható eredményéről híres hősnőjének kilétéről. Ismerve drMáriás és zenésztársai munkásságát (például a Dávid Ibolya titkos élete című lemezt), nem vártam különösebb empátiát vagy akár sajnálatot az önjelölt szexidollal szemben, de még így is soknak éreztem a bevállalósan direkt és könyörtelen viccelődést, mert hiába, hogy a számokban rejlő kultúrkritikával akár még azonosulni is lehet, mégiscsak egy távol lévő konkrét személyen, az ő szánni való, szerencsétlen voltán ugráltunk itt.

Rég rossz lenne, ha most kellene elkezdeni Gaiman írói számbavételét, vagy azon rugózni még mindig, hogy hova álljanak a fantasyirodalmat művelő belgák: a mesékhez, avagy az irodalomhoz. Erősen múlt századi kérdésfelvetések ezek, Gaiman új regényét viszont a megejtően morbid időtlenség lengi körül, hisz' mit számít néhány száz év egy (vagy akár egy egész temetőnyi) halott életében.

Amikor Mark E. Smith zenekara negyedik kislemezén egy vese- és alkoholproblémákkal küszködő öregedő proli büszke monológját kántálta el a Fiery Jackben, akkor nem csupán Britannia lerobbant iparvárosainak jellegzetes embertípusát rajzolta meg, hanem majdani, öregkori énjéről is igyekezett képet alkotni.

Ritka kivétel, hogy EU-s fotópályázatra nem valami bárgyúság születik, különösen magyar alkotótól. Pedig a feladat inspirálja a megúszást: a részt vevő országok egy-egy fotósa egy másik országba, egy-egy településre utazott (kilenc hétre), és az ott élő emigránsokat kell bemutatnia az étkezési szokásaikon keresztül.