Zene

Az amúgy radikális koreográfusként ismert Bozsik Yvette Stravinsky-mániája és a balett iránti elkötelezettsége nyílt titok a táncrajongó közönség előtt. Az orosz zeneszerző több művére készített már balettalapú koreográfiát: a Tavaszi áldozatra egy varázslatosat, a Petruska és Pulcinellára egy gyerekeknek is emészthető tragikomikus verziót, 2009-ben pedig a Menyegzőre egy igazán megrázó darabot, amely a női-férfi szerepeket, a választás tragikus véglegességét hangsúlyozta (az utóbbi Lábán Rudolf-díjas lett).

Két túlsúlyos, a végső elpuhulás küszöbén álló értelmiségi (egyetemi tanár és családterapeuta a páros, másoknak csepegtetik a tudást, s adnak életmódtanácsot) válik. Eleinte úgy képzelik, hogy minden simán megy majd, lévén intelligens emberek.

Kevés olyan zenekar (vagy előadó) indult a nullás években, amellyel kapcsolatban azt lehetett elmondani, hogy nem valami korábbi műfajt, sőt konkrét együttest/énekest kopíroz, hanem valami egészen újat alkot - a The Streets néven munkálkodó Mike Skinner ezen ritkaságszámba menő egyedek egyike. A UK garage színtér prominens figurájaként elővezetett, minimalista zenével aláfestett dumálásai egy komplett angol generáció szócsövévé emelték, akinek mindegyik szavára érdemes odafigyelni.

A napokban jelent meg a sokszínű, kísérletező Grencsó Kollektíva - ezúttal Grencsó Open Collective - új felvétele, a Local Time. Ebből az alkalomból, kéthetenkénti Jelen-beli koncertjük előtt beszélgettünk a magyar dzsessz meghatározó egyéniségével.

Ha így megy tovább, lassan lehetetlenség lesz kritikát írni: minden szó a visszájára fordul a színházba nem járó, de lankadatlanul színház-politizáló politikusok, valamint a színházba nem járó, de lankadatlanul észt osztó zsurnaliszták köreiben. Eget ver a hülyeség, ha színházról, kivált, ha a Nemzetiről van szó; már nemcsak "Juliska" lesz prosti a János vitézben, de az imitált maszturbálás is odakatapultált eredeti helyéről, a Magyar ünnepből; sőt, már nemhogy az előadásokat, de a műsort sem nézik azok, akik a Schillert, Csehovot, Madáchot, Katonát, Móriczot, Shakespeare-t játszó színházon a klasszikusokat kérik számon.

Okos könyv - ha kétszavas sommáját kellene adnunk, mintegy előzetes gyanánt az alább következő recenzió ítéletének, úgy ekként jellemeznénk a magyar irodalom történetét majd' 1100 oldalon áttekintő kötetet, Gintli Tibor és hat kollégája, az ELTE BTK tudós oktatói közös munkáját. Méghozzá bámulatba ejtően okos könyv, hiszen szerzői egy jószerint megoldhatatlan, sőt a tudományos közmegegyezés szerint éppenséggel lehetetlennek deklarált feladatot teljesítettek: a magyar irodalomtörténet egészét összefüggő narratív szerkezetben ismertető, ám a vizsgálat alá vont témák és a kutatói közelítések változatosságát érzékeltető és érvényesítő összefoglalást bocsátottak a tanuló- és olvasóközönség rendelkezésére. A rokonszenves részeredményeket elősoroló, imponáló félkudarc, A magyar irodalom történetei (2007) három vaskos kötetének nyomában az Akadémiai kézikönyvek sorozatába illeszkedő munkának most alighanem sikerül majd tartósan hasznos segédletté válnia, és úgy lehet, megannyi ponton le- és kiváltania a mára legendássá patinásodott "Spenót" fejezeteit.

Világunk tele van elképesztően idétlen figurákkal, abszurd eseményekkel - de miért örülünk mégis, ha e jelenségekkel egy kiállítóteremben találkozunk? Hecker Péter festményei olyan torzító tükrök, melyekben a kisszerűség, a groteszk leválik a valóságról, és önálló életre kel: ott van a szándékoltan sematikus ábrázolásmódban, a térviszonyok gyerekrajzszerűen leegyszerűsített megoldásaiban, az emberalakok egyiptomi sírrajzokra emlékeztető frontális beállításában, vagy a természeti elemek stilizálásában. Ez a látszólag a "vissza az alapokhoz" mottóval illethető művészet azonban nagyon is dupla fenekű: Hecker látásmódja álgyermeki és kváziinfantilis, sajátos, összetéveszthetetlen stílusát pedig leginkább a pszeudogyagya (nem létező) terminus technicusával jellemezhetnénk, miközben nem mentes az iróniától és a derűs kritikai attitűdtől sem.

Gershwin 1935-ös, háromórás operájának 90 perces koncertváltozatát hallhatta a MűPa közönsége a múlt hét elején. Maria Jo-o portugál énekesnő és David Linx belga énekes duettjét a 17 tagú Brussels Jazz Orchestra kísérte. A koncertet megelőzően "Előhangon" vehetett részt a publikum, ahol Linx és a BJO vezetője részvételével kontextualizálták a darabot, és vázolták a fellépők közös zenei múltját is.

Az Egerből deportált Kertész Lilly Mindent felfaltak a lángok című visszaemlékezését írta át az egri Gárdonyi Színház színpadára Fábri Péter, hogy Blaskó Balázs - aki röviddel a premier után a színház igazgatója lett - megrendezhesse. A Blaskó által is átdolgozott dráma részben történelemkönyv-kiegészítőnek tűnik a megannyi adat - évszámok, törvények ismertetése - miatt, másrészt legalább húsz olyan hatásos mondat is van benne, amilyenből egy is elég lenne ahhoz, hogy egy szöveg emlékezetessé váljon.

A Neurosis tagjai mostanában szinte hazajárnak Magyarországra, miközben anyazenekaruk mindössze egyetlenegyszer, 1999-ben jutott el hozzánk. Az elmúlt években viszont a Neurosis fele megfordult Budapesten: Josh Graham, a zenekar vizuális felelőse saját zenekarával, az A Storm Of Lighttal érkezett nemrég, tavaly nyáron Steve Von Till gitáros-énekes játszott az A38-on (interjúnk vele: MaNcs, 2010.

Csütörtök este a Pozvakowski melegítette a színpadot az A38 hajón. Régi vágású vetítőgéppel színesítették fellépésüket: archív felvételek peregtek az experimentális rockritmusokra, miközben a hirtelen váltások, a lírai és a zúzós részek izgalmas természetességgel folytak össze számaikban.

Ideje volt már, hogy a nagy északi krimikivirágzás közepette valaki mérleget vonjon, s ismertesse - mielőtt még egy hirtelen trend behavazná Stieg, Henning, Karin, Jo és Arnaldur nyomait - az előző részek tartalmát. A hipnotizőr ilyesfajta összegzés.

Az igaz történetekben az a jó, hogy lehetnek néhányan, akik ismerik végét, s így tudják, ki a gyilkos. A híres rendezők mindenkori következő dobásában meg az a jó, hogy mindenki tudja, mire készül épp a mester, vagy mivel készült éppen el.