Az amúgy radikális koreográfusként ismert Bozsik Yvette Stravinsky-mániája és a balett iránti elkötelezettsége nyílt titok a táncrajongó közönség elõtt. Az orosz zeneszerzõ több mûvére készített már balettalapú koreográfiát: a
Tavaszi áldozatra egy varázslatosat, a
Petruska és Pulcinellára egy gyerekeknek is emészthetõ tragikomikus verziót, 2009-ben pedig a
Menyegzõre egy igazán megrázó darabot, amely a nõi-férfi szerepeket, a választás tragikus véglegességét hangsúlyozta (az utóbbi Lábán Rudolf-díjas lett). A meglehetõsen sokszínû darabokat gyártó Bozsik egyik mániája - a dadaista operett-tánckarok, a szöveges táncszínházak, illetve az izgalmas "antitánc" koreográfiák mellett -, hogy a kortársak által már-már leírt balettformákat is meg akarja tölteni aktuális tartalommal. Sõt: meg tudja õket szerettetni, miközben ezekben a táncmûvekben azért Bozsiknak a mûfajjal kapcsolatos ambivalens viszonya is benne van. A
Tûzmadár ilyen szempontból is kakukktojás: szinte ünnepli a kényszerû szerepeket, miközben, hogy úgy mondjuk, nézeti magát.
A keleti szláv mitológia madármotívumára épülõ mese táncos adaptációjának mozdulatsorai szédítõek; a gonosz démonokat megfékezõ, világító tollú csoda megtestesítõje, az amúgy is egzotikus szépségû Valencia James (a társulat tagja) brillírozik a fogoly nõalak szerepében. Kiszolgáltatottabb és feltûnõbb is nyilván, mint egy fehér bõrû társulati tag, és ez Bozsiknál mindig lényeges. Khell Zsolt óriási kalitkái, a bezártság e fraktálképei nyomasztóak, fullasztóak a fények, durvák a táncosok közötti akciók. A nõi és férfi princípium pedig itt bizony a hagyományos, és mondhatjuk, hogy Bozsikra nem jellemzõ módon van kezelve: semmi lázadás.
Egy szinte giccses befejezõ képben a madár torz, kiszenvedett alakja emelkedik a horizont fölé: a mítoszbolt bezárt. Mintha beletörõdnénk a dolgok végsõ formájába. Talán ez a lázadás, vagy csak az alkotó pihen.
MûPa, február 18.
****
