Lemez

Amikor a mitikus siker maga alá temet egy zenekart

The Strokes: The New Abnormal

  • Soós Tamás
  • 2020. június 14.

Zene

Sokat tudnának mesélni a The Strokes tagjai arról, hogyan tehet tönkre egy zenekart, ha idejekorán sztárt farag belőle a messiásváró szaksajtó.

A New York-i garázskvintettnek még meg sem jelent az első lemeze, amikor a zenei lapok már a rock megmentőjét látták bennük, akik visszaadják a gitárok és a szűk farmerek becsületét egy olyan korban, amikor rajoskodó nu metal, elszürkült britpop és Shaggy uralta a slágerlistákat. Kétségtelen, hogy a nullás évek elején senki nem tudott a Strokesnál gömbölydedebb gitárslágereket süvölteni görbe házibulikról és elbaltázott szerelmekről, és a 2001-es Is This Ittel kirobbantott garázsrock-forradalmuk olyan zenekarok előtt tárta szélesre a nagy kiadók ajtaját, mint az Arctic Monkeys, az Interpol, a National vagy a Yeah Yeah Yeahs.

false

 

Fotó: RCA

 

A Strokes zenéjében persze nem volt semmi forradalmi: olyan New York-i bandák örökségét frissítették fel, mint a Velvet Underground vagy a Television, de annyira vagányan voltak flegmák és szakadtan divatosak, hogy ez a mainstreamből akkortájt hiányzó, közömbös kúlság villámgyorsan szupersztárrá emelte őket. A mitikus siker pedig hamar maga alá temette a zenekart: hiába maradtak meg tömegeket vonzó stadionzenekarnak, pályájuk folyamatos lejtmenetnek tűnt 2001 óta, mert bármibe fogtak, azt a mennybe menesztett Is This Ithez mérte és zsákutcának látta a többség.

Pedig ennyi év távlatából tisztán látszik, hogy mennyire csalóka volt a Strokes-mítosz: a felülmúlhatatlannak hitt első lemezt rögtön a kiérleltebb, technikásabb másodikkal felülmúlták (Room on Fire), a hányaveti garázsrockot izgalmasan ütötték fel szomorkás szintipoppal (Angles) és nyolcvanas évek iránti nosztalgiával (Comeback Machine), és még akkor is sorra írták a bulislágereket, amikor már annyira elhidegültek egymástól, hogy az énekes Julian Casablancas az Anglest nem volt hajlandó egy stúdióban felvenni a többiekkel.

Innen nézve az sem meglepő, hogy bár az ötlemezes RCA-szerződés kipipálására született, izgalmasan szerteágazó Comeback Machine (2013) után beállt csendben még a legkitartóbb rajongók is halottnak könyvelték el a zenekart, a Strokes már évek óta dolgozgatott a következő lemezén.

A hosszú pihenőben és számtalan mellékprojektben feltöltődött zenészeket a lecsúszott pop­sztárok megváltója, Rick Rubin producer karolta fel, aki még arra is rá tudta venni őket, hogy – az első lemez óta először – közös jammeléseken dolgozzák ki az új dalokat. Talán ennek is köszönhető, hogy a The New Abnormal a legjobb és legegységesebb Strokes-lemez lett a Room on Fire óta, amely izgalmasan egyensúlyoz a sodró posztpunk és a melankolikus popzene határán.

Aki a retró szetlistet villantó, tavalyi visszatérő turné után azt várta, hogy a zenekar leporolja az Is This It garázshangzását, csalódni fog: az új lemez konokul középtempós, a dalokat gitárpedáleffektekkel előcsalogatott, lebegős szintetizátorhangok uralják, és középkorú férfiak érzelmes kitárulkozásai sorakoznak rajtuk, ami a Strokes zárkózott művészlelkeitől minimum meglepő.

Mint sok pályatársuk, Casablancasék is beleszerelmesedtek a nyolcvanas évek újhullámos popjába: a The New Abnormal húzódalát, a Bad Decisionst egy New Order-riff és a Modern English I Melt with You-jának dallamai sodorják előre, a refrénjét pedig egy az egyben a Dancing with Myselfből kölcsönözték ki.

A Strokes sosem titkolta a hatásait – a Last Nite-hoz például Tom Pettyt és az American Girlt használták sorvezetőnek –, de Billy Idolt most társszerzőként is feltüntették a dalban, ahogy a Psychedelic Furst is az Eternal Summerben (a The Ghost in You mellé a The Wall-korszakos Pink Floydot is nyugodtan bejegyezhették volna). A hatperces klímapop kétségkívül a lemez kulcsdala: Casablancas olyan bravúrosan játszik az előző két lemezen még kissé összevissza használt falzettjével, ahogy csak a legnagyobb r&b-hősök szoktak, hogy aztán dühös Roger Watersként fecskendezze a nyári slágerek bulihangulatába a globális felmelegedéssel járó szorongást, amit az örökké tartó, perzselő nyarak rémképe ültet el az emberben.

A The New Abnormal a klímaválságról kapta a címét – a kaliforniai kormányzó a malibui erdőtüzek kapcsán sütötte rá korunkra a kifejezést –, és a Strokestól már egyáltalán nem várt kulturális relevanciáját is a klíma- és vírusszorongás magyarázza. Ahogy a 2001-es Is This It egy ártatlanul flegma korba repítette vissza az épp a terrorizmussal háborúba vonuló emberiséget, úgy a járvány tetőzésekor megjelent The New Abnormal is beletrafált a korszellembe.

A visszahúzódó rocksztárként éldegélő Casablancas már a koronavírus előtt is tudott egyet s mást a társadalmi távolságtartásról: az új lemezen tavalyi válásával, elszúrt barátságai­val és letűnt fiatalságával is számot vet, és az efelett érzett melankólia és a múltba való visszavágyódás adekvát kísérőzenéje lett a karanténlétnek. Talán sorsszerű, hogy első magyarországi fellépésük, a Szigetre meghirdetett koncert is a járvány miatt marad el – az ideig-óráig újra relevánssá vált Strokesot hallgatva csak remélni tudjuk, hogy nem végleg.

RCA, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.