Lemez

Amikor a mitikus siker maga alá temet egy zenekart

The Strokes: The New Abnormal

  • Soós Tamás
  • 2020. június 14.

Zene

Sokat tudnának mesélni a The Strokes tagjai arról, hogyan tehet tönkre egy zenekart, ha idejekorán sztárt farag belőle a messiásváró szaksajtó.

A New York-i garázskvintettnek még meg sem jelent az első lemeze, amikor a zenei lapok már a rock megmentőjét látták bennük, akik visszaadják a gitárok és a szűk farmerek becsületét egy olyan korban, amikor rajoskodó nu metal, elszürkült britpop és Shaggy uralta a slágerlistákat. Kétségtelen, hogy a nullás évek elején senki nem tudott a Strokesnál gömbölydedebb gitárslágereket süvölteni görbe házibulikról és elbaltázott szerelmekről, és a 2001-es Is This Ittel kirobbantott garázsrock-forradalmuk olyan zenekarok előtt tárta szélesre a nagy kiadók ajtaját, mint az Arctic Monkeys, az Interpol, a National vagy a Yeah Yeah Yeahs.

false

 

Fotó: RCA

 

A Strokes zenéjében persze nem volt semmi forradalmi: olyan New York-i bandák örökségét frissítették fel, mint a Velvet Underground vagy a Television, de annyira vagányan voltak flegmák és szakadtan divatosak, hogy ez a mainstreamből akkortájt hiányzó, közömbös kúlság villámgyorsan szupersztárrá emelte őket. A mitikus siker pedig hamar maga alá temette a zenekart: hiába maradtak meg tömegeket vonzó stadionzenekarnak, pályájuk folyamatos lejtmenetnek tűnt 2001 óta, mert bármibe fogtak, azt a mennybe menesztett Is This Ithez mérte és zsákutcának látta a többség.

Pedig ennyi év távlatából tisztán látszik, hogy mennyire csalóka volt a Strokes-mítosz: a felülmúlhatatlannak hitt első lemezt rögtön a kiérleltebb, technikásabb másodikkal felülmúlták (Room on Fire), a hányaveti garázsrockot izgalmasan ütötték fel szomorkás szintipoppal (Angles) és nyolcvanas évek iránti nosztalgiával (Comeback Machine), és még akkor is sorra írták a bulislágereket, amikor már annyira elhidegültek egymástól, hogy az énekes Julian Casablancas az Anglest nem volt hajlandó egy stúdióban felvenni a többiekkel.

Innen nézve az sem meglepő, hogy bár az ötlemezes RCA-szerződés kipipálására született, izgalmasan szerteágazó Comeback Machine (2013) után beállt csendben még a legkitartóbb rajongók is halottnak könyvelték el a zenekart, a Strokes már évek óta dolgozgatott a következő lemezén.

A hosszú pihenőben és számtalan mellékprojektben feltöltődött zenészeket a lecsúszott pop­sztárok megváltója, Rick Rubin producer karolta fel, aki még arra is rá tudta venni őket, hogy – az első lemez óta először – közös jammeléseken dolgozzák ki az új dalokat. Talán ennek is köszönhető, hogy a The New Abnormal a legjobb és legegységesebb Strokes-lemez lett a Room on Fire óta, amely izgalmasan egyensúlyoz a sodró posztpunk és a melankolikus popzene határán.

Aki a retró szetlistet villantó, tavalyi visszatérő turné után azt várta, hogy a zenekar leporolja az Is This It garázshangzását, csalódni fog: az új lemez konokul középtempós, a dalokat gitárpedáleffektekkel előcsalogatott, lebegős szintetizátorhangok uralják, és középkorú férfiak érzelmes kitárulkozásai sorakoznak rajtuk, ami a Strokes zárkózott művészlelkeitől minimum meglepő.

Mint sok pályatársuk, Casablancasék is beleszerelmesedtek a nyolcvanas évek újhullámos popjába: a The New Abnormal húzódalát, a Bad Decisionst egy New Order-riff és a Modern English I Melt with You-jának dallamai sodorják előre, a refrénjét pedig egy az egyben a Dancing with Myselfből kölcsönözték ki.

A Strokes sosem titkolta a hatásait – a Last Nite-hoz például Tom Pettyt és az American Girlt használták sorvezetőnek –, de Billy Idolt most társszerzőként is feltüntették a dalban, ahogy a Psychedelic Furst is az Eternal Summerben (a The Ghost in You mellé a The Wall-korszakos Pink Floydot is nyugodtan bejegyezhették volna). A hatperces klímapop kétségkívül a lemez kulcsdala: Casablancas olyan bravúrosan játszik az előző két lemezen még kissé összevissza használt falzettjével, ahogy csak a legnagyobb r&b-hősök szoktak, hogy aztán dühös Roger Watersként fecskendezze a nyári slágerek bulihangulatába a globális felmelegedéssel járó szorongást, amit az örökké tartó, perzselő nyarak rémképe ültet el az emberben.

A The New Abnormal a klímaválságról kapta a címét – a kaliforniai kormányzó a malibui erdőtüzek kapcsán sütötte rá korunkra a kifejezést –, és a Strokestól már egyáltalán nem várt kulturális relevanciáját is a klíma- és vírusszorongás magyarázza. Ahogy a 2001-es Is This It egy ártatlanul flegma korba repítette vissza az épp a terrorizmussal háborúba vonuló emberiséget, úgy a járvány tetőzésekor megjelent The New Abnormal is beletrafált a korszellembe.

A visszahúzódó rocksztárként éldegélő Casablancas már a koronavírus előtt is tudott egyet s mást a társadalmi távolságtartásról: az új lemezen tavalyi válásával, elszúrt barátságai­val és letűnt fiatalságával is számot vet, és az efelett érzett melankólia és a múltba való visszavágyódás adekvát kísérőzenéje lett a karanténlétnek. Talán sorsszerű, hogy első magyarországi fellépésük, a Szigetre meghirdetett koncert is a járvány miatt marad el – az ideig-óráig újra relevánssá vált Strokesot hallgatva csak remélni tudjuk, hogy nem végleg.

RCA, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.