Magyar Narancs: Amióta tart a karantén, több online rendezvényen is részt vett. Színpaddá alakította a nappaliját?
Patti Smith: A lányom, Jesse zongorája áll a nappaliban. Ő a technikai felelős, bonyolult műveletek árán olyan kis teret alakított ki a lakásban, ahol fel tudunk lépni. Nem újdonság ez, a lányommal sok helyen felléptem világszerte, amúgy is a nappaliban szoktunk gyakorolni. Most innen jelentkeztünk be többször. Zeneszobának hívjuk, így aztán nincs is igazi nappalink.
MN: Járatos a zenélés technikai kérdéseiben?
PS: Nem vagyok technikus alkat, ezt Jesse intézi. Már az is nehezemre esik, ha a telefonomba kell énekelnem. A közönség előtti élő zene az én műfajom.
MN: Mi volt az utolsó dal, amelyet a karantén előtt igazi színpadon, nagyközönség előtt előadott?
PS: Március 9-én San Franciscóban léptünk fel, a történelmi Fillmore Westben. Mindenki megfordult ott a Grateful Deadtől a Doorsig. Mi is sokszor játszottunk ott. Az utolsó dal, amelyet akkor előadtunk, a People Have the Power volt.
MN: Megfordult a fejében, hogy lehet, ez lesz az utolsó?
PS: Nem. Pedig azelőtt is követtem, hogy mi folyik Kínában, mert nagyon vártam a Patkány éve beköszöntét. Amikor bejelentették, hogy elmaradnak az ünnepek, tudtam, hogy valami igazán veszélyes dologgal állnak szemben. De azt nem sejtettem, hogy Amerikát ez hogyan érinti. A San Franciscó-i koncertünk másnapjáig. Akkor ugyanis Seattle-ben kellett volna fellépnünk, de mire odaértünk, a koncertet a kormány rendelete miatt már nem lehetett megtartani. Hazajöttünk. New Yorkban tudtam meg, hogy Seattle és Washington a vírus epicentrumává vált, ezért két hétre önkéntes otthoni karanténba vonultam. Mire letelt, már érvényben voltak New Yorkban a kijárási korlátozások. Március 15-e óta gyakorlatilag sehová se mentem.
MN: „Csak a sarkon túlra kellett mennem, mégis igazi kalandtúrának tűnt” – írta nemrég egy Instagram-fotója mellé. A képen Patti Smith szennyeszsákot cipelő árnyéka látható.
PS: Egy építész barátom lakásába viszem a szennyest, ő most a nyugati partra költözött. Ideadta a kulcsot, neki ugyanis van mosógépe és centrifugája, nekem meg nincs. (New Yorkban igazi státusszimbólum, ha valakinek saját mosógépe van – K. G.) Most az üres lakásába járok heti egyszer ruhát mosni. Odasétálok, természetesen maszkban, mosok, hazasétálok. Kora reggel megyek, egy lélek sincs az utcán, autók se. New York olyan, mint egy szellemváros. Csendes és üres minden. De egyre melegszik az idő, ezért az az érzésem, az emberek hamarosan ismét az utcákon lesznek.
MN: Túlterhelt kórházak és temetkezési vállalatok, hűtőkamionokban tárolt halottak, tömegsírok – ilyen hírek érkeznek New Yorkból. Lehet ilyen körülmények között dalokat írni?
PS: Most főleg az egészségi állapotomra figyelek, igyekszem körültekintően eljárni. 73 éves vagyok, hörgőproblémáim vannak, és bár nagyon szép, hogy virágba borultak a fák, sajnos allergiás vagyok rájuk. Nagyon óvatosnak kell lennem, de szerencsére jól vagyok. Írtam valamennyit, olvasok, de a dalszerzés olyan tevékenység, amit a zenészeim körében szeretek csinálni. Írtam azért egy-két dalt így is, amiket kedvelek, de az energiáim nagy része arra megy el, hogy tisztán tartsam a környezetemet, és vigyázzak magamra.
| ||
MN: A karantén eddigi legnagyobb zenei eseménye Bob Dylannak köszönhető, aki márciusban megörvendeztette a világot a Murder Most Foul című számával, egy 17 perces balladával a Kennedy elleni merényletről. (Keresztesi József cikkét lásd: Terhelési próba, Magyar Narancs, 2020. április 9.) Ön, mint Dylan régi barátja be volt avatva, hogy jön egy új dal?
PS: A barátság Bobbal absztrakt szituáció, mert ő nem beszél telefonon, senkinek nem mond semmit, csak csinálja a dolgát. Ezt a dalt nem most írta, de most jelentette meg. Különben, ahogy mindenki, én is várom az új dolgokat, az új könyveket, új filmeket. Nekem most az egy helyben maradás a legnehezebb. Szeretek úton lenni, szeretek hotelekben, a vonaton, egy-egy új országban írni. De a jó oldala a dolognak, hogy a természet kivirult. Csodás lenne, ha a vírus után is megmaradna ebből valami, tarthatnánk akár havonta két napot korlátozott kijárással. Nem a hadseregnek kéne betartatnia, hanem magunknak, önszántunkból, a természet megóvása érdekében. Csodás a tiszta kék ég New York felett, de ez csak most van így, hogy leálltak a gyárak New Jerseyben.
MN: Tetszik a Dylan-szám?
PS: Igen, szeretem.
MN: A hetvenes években rockújságírással is foglalkozott, az 1969: The Velvet Underground Live albumról például a CREEM magazinban jelent meg írása ’74-ben. Lou Reed jól fogadta a cikket?
PS: Lou-t már ismertem akkoriban, azt hiszem, 1971-ben találkoztunk először. Igen, szerintem örült az írásnak. Néhány éve feldolgoztam a Perfect Day-t, azt is örömmel fogadta. „Csodálatos” – ezt írta nekem. Tiszteltük egymás munkáját.
MN: Amikor Reed 2013-ban meghalt, azt írta róla, hogy míg egyik pillanatban támogatta a zenei törekvéseiket, a másik pillanatban viszont már úgy provokálta önt, mint egy „machiavellista iskolásfiú”.
PS: Lou már csak ilyen volt. Megvolt benne ez a kettősség. Nehéz természet volt, de ha például komoly beszélgetésre vágytál, nyitott volt rá. Melegszívű ember volt. Amikor a kutyája meghalt, legalább egy hónapig siratta, annyira szerette azt a kutyát. Gyengéd is tudott lenni és nagyon kemény is. Azt hiszem, művészeknél ez gyakori. Kell egy adag narcizmus és arrogancia ahhoz, hogy megszülessenek a művek.
MN: A kis Machiavelli mikor bújt elő belőle?
PS: Jelentéktelen dolgok voltak ezek, egyvalami mégis eszembe jut. Tudja, Lou nem volt mindig az a barátságos fickó. A helyzet akkor változott meg, amikor egyszer egy liftben futottunk össze. Látta, hogy Delmore Schwartz verseit olvasom. Ő volt a kedvenc költője. Meglepte, hogy egy Schwartz-kötetet lát a kezemben, akkoriban Delmore Schwartz elfeledett alaknak számított. Lou erre megnyílt. A költészet hozott közel minket egymáshoz. Mert Lou két dolgot biztosan szeretett: a költészetet és a rettentő hangos erősítőket. Amikor felléptem vele, úgy állította be az erősítőjét, hogy a saját hangunkat is alig hallottuk. Imádott hangosan zenélni.
MN: Április végén fellépett a Föld napján rendezett virtuális fesztiválon, amelyet a lánya szervezett. A karanténból bejelentkezők között volt Michael Stipe, Cat Power, Flea, de Johnny Depp és Jim Jarmusch is. Jarmuschról nemrég azt írta, ott lakik a környékén. Ezek szerint nagyon közeli karanténokból jelentkeztek be ugyanarra a fesztiválra.
PS: Már jó ideje nem láttam senkit. Az ismerőseim néha könyveket hagynak az ajtóm előtt. Vagy virágot. Kinyitom az ajtót és a bejárati lépcsőn ott egy csomag. Jim üzeneteket küld, így kommunikálunk mostanában. Csak néhány sarokra lakik tőlem, de Johnny Depp például, aki szintén a barátom, Dél-Franciaországban. Rövid üzeneteket váltunk, így tartjuk a kapcsolatot.
MN: Nemrég kitett egy fotót az Instagramra: Allen Ginsberg verseskötete látszik rajta. Azt írta mellé: „Ma elolvasom néhány versét és kitakarítom a fürdőszobát.” Ez egy jó karanténnap volt Ginsberggel és a fürdőszoba-tisztítással?
PS: Igen, elmondhatom, hogy a fürdőszobám nagyon tiszta! Sajnos nemcsak a virágzó fákra, hanem számos tisztítószerre és szappanra is allergiás vagyok, most pedig mindent fertőtleníteni kell, ami nem könnyű. A helyzet nehéz, hiszen ismerőseim haltak meg a járványban, barátaim szülei estek áldozatul a vírusnak, nagyon szomorú hírek ezek. A vírushelyzet mindenkit érint, de engem leginkább azoknak a helyzete aggaszt, akik Afrika vagy India bizonyos részein vagy Szíriában élnek. Akiknek nincsenek semmiféle forrásaik.
MN: A New York-iak még mindig megtapsolják az ablakokból és az erkélyekről a frontvonalban dolgozókat?
PS: Minden este hétkor. Egész nap csendes a város, és egyszer csak megjön a hangja. Taps, dudaszó, ének, kiabálás, dobolás, csörömpölés. Három-négy perc hang és energia, az egység érzése. Tudja, nagyon sokan meghaltak az egészségügyben dolgozók közül. Orvosok, ápolók, a sürgősségi ellátásban dolgozók, kórházi takarítók… Felfoghatatlan, hányan vesztették életüket mások szolgálatában.
(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. május 14-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online.)
