Gondosan hátranyalt frizura, hibátlan szabású szmoking, a nadrág esése finom, elegáns anyagot sejtet - általában mindez kevéssé jelentős egy koncerten, itt viszont része az előadásnak. Mint ahogy része a kottaállványok lábazatának art decós kialakítása is, nem beszélve a zenekar egyetlen női tagja, a hegedűs meggypiros rúzsáról, hosszú, dekoltált ruhájáról és sejtelmesen szerénykedő mosolyáról, amely nem illan el egy pillanatra sem, de friss marad, nem fagy az arcára. Amikor csak a zenekar játszik, két versszak között, akár csak fél percre is, de Max Raabe hátrahúzódik, könnyed, aprólékosan kidolgozott tartással és mozdulattal a zongorára támaszkodik, és a hegedűsre is vet egy-egy faarcú oldalpillantást. Semmi túlzás, csak finoman, plakátstílusban - és semmiképpen sem karikaturisztikusan, de még csak nem is fanyarul - utal a szirupos-nyálas szövegén borúsan elmélázó sármos énekes valamikori típusára.
Előadásról van szó tehát, többről, mint koncertről: ha csak a húszas-harmincas évek szalonzenéjét hallanánk, nem biztos, hogy lelkes érdeklődésünk a harmadik dal után is kitartana. Végtére is egyszerű, szövegükben a szerelmi vágyakozás, vallomás vagy éppen beteljesülés témakörét nemigen túllépő egykori slágerecskékről van szó, még ha olyan örökzöldek színezik is a programot, mint a Smoke Gets In Your Eyes vagy az Amapola. Főként azonban német - a korabeli Németországban született, aztán szerzőik-előadóik társaságában a nácik elől elmenekülő - szerzeményekből áll a műsor, amelyekből kisejlik a weimari Németország dekadens és feszült világvége-életérzése (vagy legalábbis nem nehéz mögéjük képzelni). De érződik ennek a fényesebbik oldala, az élveteg derű is, önfeledtnek persze nem mondható humorával, amelyben sokszor maga a kínrímekre kalibrált szövegek bugyutasága a poénforrás.
A produkció központi eleme természetesen maga a zene: a zenészek pontossága, a dinamika árnyalatai, az összhangzatok hihetetlenül egységes megszólalása. Ritkán képes ennyire egységes hangzásra nyolc rézfúvós hangszer, és lenyűgöző, amint nemhogy egymást nem nyomják el, de az egy szál hegedűt sem, amikor ennek éppen pianót ír elő a többnyire szellemes, stílben tartott, mégis számos ötlettel operáló hangszerelés. És minden úgy zajlik, ahogy kell: a szólista felpattan ülő helyzetéből, akkor is, ha csak egyetlen futamot kell fújnia. (Ez aztán a záró darabban, amikor szabályos hangközökre hangolt nyeles pedellus-csengőket rázva adják ki a dallamot, kabaréhangulatú humorforrássá válik.)
Az est joggal ünnepelt hőse azonban maga a Max Raabe művésznevet használó operaénekes-képzettségű bariton, aki azonban szívesen és látható technikai, hangképzési erőfeszítés nélkül csusszan át már-már kontratenori hangmagasságokba. Nemcsak a dallamot formálja tökéletesre, hanem érezhető, hogy a szöveg minden egyes hangzóját tudatosan ejti hol lágyan, hol erőteljesen. Van ebben egy adag forszírozottság, de ez is csak leheletnyi: éppen annyi affektáltságot mímel, amennyivel azon a pókfonálnyi határvonalon tarthatja magát, amely a hibátlanul kor- és műfajhű előadásmód és ennek paródiája között húzódik: sem ez, sem az, viszont egyszerre, mégis távolságot tartva utal mindkettőre. A lebegő állapotot hangsúlyozza faarcú mimikája, amelyet legfeljebb néhány szemöldökmozdulat árnyal, az épp hogy kiengedett és már vissza is fojtott derű egy-egy pillantásban.
Alighanem ez az egyensúlyozás, ez a kötéltánc tartja végig feszültségben az ily módon érthetően egyre felajzottabb közönséget. A siker másik titka pedig a produkció elismerésre méltó tökéletessége, összeszedettsége, és ami felsejlik mögüle: az igényesség, a szigorú, fegyelmezett perfekcionizmus.
Budapesti Tavaszi Fesztivál, Művészetek Palotája, március 26.
