Mindazonáltal nagy meglepetést keltett volna, ha valóban efféle zenét hallunk, hiszen Szelevényi dzsesszfelfogása nem éppen az ellágyult könnyedség felé hajlik. A kiváló tenorszaxofonos egyébként húszéves korától húsz évet Franciaországban töltött, és mostani dobospartnerével Akos S. Unit nevû ottani zenekarában kezdett együtt játszani.
A koncert lényegében egyetlen hosszú, mondhatni többtételes darabból állt, amely egyszerre volt improvizált és elõre kidolgozott. Az elõbbi a két zenész által éppen megszólaltatandó hangszerek sokszor szemlátomást az adott pillanatban eldöntött megválasztásából érzõdött, az utóbbi pedig a néha végletesen széttartó zenébõl elõszivárgó összhang megkapó intimitásából. A hangszerek sokaságából hamar fõszerephez jutott a kisméretû indiai dobozharmónium, amellyel a saját szövegtelen, nyers torokhangját kísérte Szelevényi. Aztán a sok ide-oda rakosgatás után végre nyakába vette a szaxofonját: szinte dühödten levegõsítette szét a hangokat, miközben Etevenard minden rezgést lefékezett a dobokon és cintányérokon, hidegen pattogtak a szabálytalan ritmusok. Kopogósan szikár zenei szövedék alakult ki, amely aztán töprengõ hangulatban csavarodott egyre beljebb valami körülírhatatlan érzéki elvontságba. A dallam és a ritmus darabokra tördelésétõl a két remek muzsikus zenén túli, komoran tiszta magasságokig emelte a fanyar hangok szövedékét. A két ráadás aztán fellazította a sûrû feszültséget.
Merlin Színház, október 8.
*****
