Zene

Az utóbbi fél évszázad zenetörténetének és popkultúrájának egyik ikonja alig felsorolható és nehezen túlbecsülhetően szerteágazó munkásságán belül megteremtője és névadója volt mindannak, amit a nyomdokain máig is ambientzenének hívunk.

A Zeneakadémia doktora, aki más művészetek felé nyitó, éneklő társulatot vezet. Adtak már gasztrokoncertet, játszottak operát barlangban és részt vettek több színházi előadásban is.

A hatvanas évek közepén Nashville-től délre mindenki tudta, hogy Otis Redding a király, de mire – úgy két-három évvel később – a nagyvilág is memorizálhatta a tényt, a maconi soulcézárról már a búcsúbeszédeket írták, miután (idén éppen 50 éve) 26 évesen életét vesztette egy repülőbalesetben.

A kóruséneklés új, mindenki számára nyitott formáját alakítják ki azzal, hogy bevonják az éneklőket a zenei döntésekbe, alkotóan használják a teret, a tömegből minőséget tudnak létrehozni, és nem repertoárt építenek, hanem 6-9 előadás után továbblépnek. És kiderül: gyakorlatilag mindenki tud énekelni.

Néha úgy érzi, ma van a pályája csúcsán. A magyar rockzene egyik nagy alakjával ’56-ról és a zenészek közéleti szerepvállalásáról is beszélgettünk.

Huszadik századi francia… – úgy lehet, ha a kipontozott helyre egy művészeti ágat vagy műfajt kellene beírnunk, a filmművészet, az irodalom, a festészet, de még akár a gasztronómia és a divatszabászat is előbb jutna az eszünkbe, mint az opera.

Nagy utat tett meg az elmúlt harminc-negyven évben a historikus régizene-játék világszerte és Magyarországon.

Ki emlékszik a Sztárparádéra? Hazánkban ez volt az első könnyű­­zenei kiadvány, amely „táncdalénekesek és együttesek” portréit tartalmazta.