Lemez

Illum Sphere: Glass

  • - minek -
  • 2017. január 15.

Zene

Ryan Hunn, azaz Illum Sphere zenéi sok tekintetben változtak, amióta – most már lassan három éve – megjelent első albuma a Ninja Tune kiadónál. A mostani albumot megelőlegezték a menet közben megjelent EP-k (Spectre Vex, Second Sight) és Hunn élő fellépései is, ezzel együtt az új lemezt meghallgatva úgy tűnik, hogy a Glass határozott előrelépés az életműben – habár máshogy jó, mint a maga csillogó eklektikusságával tüntető elődje.

Mindenekelőtt a hangzás sokkal kompaktabb, a látszólagos fókuszálatlanságból rafináltan kibontakozó kompozíciók pedig szinte észrevétlenül szippantanak be. Stilárisan is jól érzékelhető a változás: csupán nyomokban lelhetők fel a vokális motívumok, melyek korábban domináltak, s hiába is keresnénk a napfényes afro/dzsessz kitérőket. A valaha még a (poszt-)dub­step világ kreatív zenei káoszából indult producer pedig mind határozottabban alkalmazza saját médiumaként a horzsolós technót és az előzményeiből kihámozott, 4/4-es house-t: a motorikus lüktetés legalább annyira fontos e darabokban, mint a nagyon tudatos és ötletes játék a hangokkal. Hunn az album szerkesztését tekintve is jó munkát végzett: az üveghangokkal csilingelő Red Glass, a posztpunkos/szintiwaves hangulatú Wounded vagy az álom-ambientes Oracle és Paradise remekül egészítik ki a ravaszul kígyózó Fall Into Watert vagy a roncsolódó dallamra épülő, kilencperces (!) Thousand Yard Stare-t. Szóval, egy percig se aggódjunk: Illum Sphere tőle eddig szokatlan hosszúságú zeneműveket is meg tud tölteni élettel és tartalommal.

Ninja Tune/Neon Music, 2016

­ ­

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.