Lemez

Illum Sphere: Glass

  • - minek -
  • 2017. január 15.

Zene

Ryan Hunn, azaz Illum Sphere zenéi sok tekintetben változtak, amióta – most már lassan három éve – megjelent első albuma a Ninja Tune kiadónál. A mostani albumot megelőlegezték a menet közben megjelent EP-k (Spectre Vex, Second Sight) és Hunn élő fellépései is, ezzel együtt az új lemezt meghallgatva úgy tűnik, hogy a Glass határozott előrelépés az életműben – habár máshogy jó, mint a maga csillogó eklektikusságával tüntető elődje.

Mindenekelőtt a hangzás sokkal kompaktabb, a látszólagos fókuszálatlanságból rafináltan kibontakozó kompozíciók pedig szinte észrevétlenül szippantanak be. Stilárisan is jól érzékelhető a változás: csupán nyomokban lelhetők fel a vokális motívumok, melyek korábban domináltak, s hiába is keresnénk a napfényes afro/dzsessz kitérőket. A valaha még a (poszt-)dub­step világ kreatív zenei káoszából indult producer pedig mind határozottabban alkalmazza saját médiumaként a horzsolós technót és az előzményeiből kihámozott, 4/4-es house-t: a motorikus lüktetés legalább annyira fontos e darabokban, mint a nagyon tudatos és ötletes játék a hangokkal. Hunn az album szerkesztését tekintve is jó munkát végzett: az üveghangokkal csilingelő Red Glass, a posztpunkos/szintiwaves hangulatú Wounded vagy az álom-ambientes Oracle és Paradise remekül egészítik ki a ravaszul kígyózó Fall Into Watert vagy a roncsolódó dallamra épülő, kilencperces (!) Thousand Yard Stare-t. Szóval, egy percig se aggódjunk: Illum Sphere tőle eddig szokatlan hosszúságú zeneműveket is meg tud tölteni élettel és tartalommal.

Ninja Tune/Neon Music, 2016

­ ­

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.