„Most hajlamos vagyok a borúlátásra” - Interjú Bródy Jánossal

szerző
Soós Tamás
publikálva
2016/50. (12. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Néha úgy érzi, ma van a pályája csúcsán. A magyar rockzene egyik nagy alakjával ’56-ról és a zenészek közéleti szerepvállalásáról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mi jön a ráadás után?

Bródy János: Nem tudom. A ráadás után általában vége a bulinak, de ennek a műfajnak az a szabálya: soha ne mondd, hogy soha. Kirschner Péter és a zenekar szeretné, ha folytatnánk, és én nagyon jól érzem magam velük a színpadon, de egyelőre nem tudom elképzelni, mi lesz, ha lefut a Ráadáshoz kötődő koncertsorozat.

MN: Pedig aktívabb vagy, mint valaha. A Ráadás album után megjelent a Bródy János 70 DVD, a Facebookon pedig nemcsak olvasod, hanem a dalaiddal kommentálod is a híreket. A Brexitet például a Good bye Londonnal, a helikopterezést a Helikofferrel.

BJ: Tetszik, hogy a Facebookon dalokkal rezonálhatok a világ eseményeire, mert a fontos dolgokat azokban tudom megfogalmazni. Manapság annyira elváltak egymástól a szavak és a tettek, hogy nem számít, mit mond az ember. A szimpla véleménynyilvánításnak alig van súlya. Ezért kommentálom inkább dalokkal a világ dolgait, mert a dalok szövege legalább maradandó.

MN: Azzal, hogy aktuális kontextusba helyezed a dalaidat a Facebookon, újra is értelmezed őket, de ez gyakran megtörténik magától is. Az áprilisi Aréna-koncerten beletapsoltak a „Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék / Akárhonnan jönne, bárkit beengednék” sorba, pedig nyilván nem a menekültválságról írtad a Ha én rózsa volnékot.

BJ: Az aktuális értelmezés lehetősége a legtöbb dalban benne van, épp azért, mert nem konkrét helyzetekről írok, hanem azokról a viszonyokról, melyek alapvetően meghatározzák az életünket. Mondhatnám azt is, hogy egy téma akkor érdekel igazán, ha megtalálom benne azt a mintát, ami folyamatosan jellemző az egyébként fordulatosnak is nevezhető történelmünkben. Amikor kiderül, hogy ezek ugyanazok.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

 

MN: Amikor az Újra ősz van márt felajánlottad ingyen Schmidt Máriának, és az ’56-os emlékév nem hivatalos dalának tituláltad, a provokatív gesztusnál erősebb volt a benne rejlő kérdésfeltevés, hogy milyen történetet fogalmazunk a múltról: hőstörténetet vagy keserédes szembenézést.

BJ: A történelmi emlékezetben mindig történik valamiféle mítoszteremtés, de fontos, hogy a történészek ragaszkodjanak a tényekhez. Minden hatalom a saját szájíze szerint értelmezi a múltat, és a történelmi emlékezet letisztulásához szükség van rá, hogy egymásnak feszüljenek az interpretációk, és kikristályosodjon, mit érdemes megőriznie és mitizálnia a közösségnek. A Kádár-kori társadalom demokratikus ellenzékének az volt a fontos, hogy Nagy Imrét állítsa a középpontba, hiszen sokáig ő volt a jelkép, a kimondhatatlan név. Azt is megértem, hogy a mostani kormányzat úgy érezte, a pesti srácokra kell irányítani a reflektorfényt, de közben a munkástanácsokról, amelyek nagy szerepet játszottak abban, hogy az ország ellátása a forradalom alatt sem omlott össze, kevés szó esik. Pedig a munkástanácsok képviselték azt a jóléti, szocialista és kollektív egyenlőségen alapuló társadalmat, amelynek álma a legtöbb emberben élt ’56 őszén. Az biztos, hogy arra a vadkapitalizmusra, ami a rendszerváltás után uralkodóvá vált Kelet-Európában, senki sem vágyott ’56-ban.

MN: Egy interjúban Teller Edét idézted, aki azt mondta, pesszimista az, aki tudja, mi lesz, és emiatt boldogtalan, optimista, aki úgy véli, a jövő annyira bizonytalan, hogy minden elképzelhető. Most melyik irányba húzol?

BJ: Marshall McLuhan már a hatvanas években jelezte, hogy a világ egy globális faluvá zsugorodik, de talán ő sem sejtette, mennyi feszültség támad ebből, és milyen tragédiákat okoz, ha egymásnak feszülnek az évezredek óta egymástól távol élő kultúrák. Nem tudom, mi fog történni, de most hajlamos vagyok a borúlátásra, mert úgy látom, rosszul kezelik ezeket a feszültségeket. Pedig az együttműködésnek nincs alternatívája. Nem teremthetünk külön világokat, ha nem tudunk szóba állni egymással, mert a globális hálózatok előtti rendszert nem lehet visszaállítani. Magyarország különösen huzatos, ki van szolgáltatva a világ különböző áramlatainak, és úgy vélem, önmagába zárulva életképtelen. Sokan azt hiszik, akkor jó magyarok, ha a magyar felsőbbrendűség és a Kárpát-medencei hegemónia ősi képét kergetik, de közben nem értik meg, hogy a magyar nemzet fennmaradásának csak az a magyar kultúra lehet a záloga, amely képes volt évszázadokon keresztül a legkülönfélébb irányzatokat befogadni. A magyar lakosság a leginkább kevert származású népek közé tartozik, és az évszázadok során a kultúra nemes hagyományai tartották össze, a magyar érdek szószólói azonban épp a kultúrát nem tekintik elég fontosnak ahhoz, hogy támogassák és működtessék.

MN: A kultúráért érzett aggodalom sarkallt az utóbbi években nagyobb közéleti aktivitásra?

BJ: Igen, többek közt az is. Szeretném, ha a magyar nyelv és a magyar kultúra fennmaradna, és évszázadok múlva is értenék a dalaimat. Az István, a király is arról szól, hogy ha Szent István annak idején nem teremti meg a magyar államiságot, és nem vezeti be a magyarságot az európai nemzetek közösségébe, akkor ma lehet, hogy nem beszélnénk magyarul. Én azt gondolom, hogy felemelkedést, prosperitást, jövőt a magyarságnak csak a fejlett és demokratikus nyugati országokkal való együttműködés tud biztosítani.

MN: Szörényi Levente azzal köszöntött a 70. születésnapodon, hogy kívánja, sokáig élj és alkoss, és a régi énedet visszaidézve ne csak keveseknek üzenj. Tartasz tőle, hogy a közéleti megnyilvánulásaid megosztják a közönségedet?

BJ: Van igazság abban, amit Levente mondott, mert a társadalom annyira megosztott, hogy ha egy művész nyilvánosan leteszi a voksát bizonyos szellemiség mellett, akkor lehet, hogy a közönségének egy részét elidegeníti magától. Én vállalom ezt a kockázatot. Érzékelem, hogy nagyon sokan elbódultak az ősi félelmekre és gyűlölködésre építő propagandától, és nem tekintik értéknek a felvilágosodás szabadelvű európai hagyományait. Ezzel együtt olyan fantasztikus hangulatú koncertek vannak a Ráadással, hogy nyilvánvaló, a magyarok közt nem kevés az európai. Olyan erős visszajelzéseket kapok, hogy néha az az érzésem, most vagyok a pályám csúcsán. Ilyenkor szólal meg bennem az ördög, hogy most kéne abbahagyni.

MN: Hogyan érint, ha most rád osztják az ellenzéki zenész szerepét?

BJ: A zenészek közül sokan gondolkoznak úgy, mint én, de nem vállalják érte a rizikót. Így aztán egyre elfogadottabbá válik az az érvelés, hogy a művésznek az a dolga, hogy szórakoztasson, és ne avatkozzon bele a politikába. Én ezzel nem értek egyet. Nem vagyok pártpolitikus, de azt gondolom, minden embernek joga van a politikai véleménynyilvánításhoz. A demokratikus társadalmakban a népé a hatalom és a választás joga. Kár, hogy sokan nem élnek vele, és még nagyobb kár, hogy nem jutnak hozzá azokhoz az információkhoz, melyek alapján felelősségteljesen dönthetnének. A sajtó szabadsága elég korlátozottan érvényesül. Ezért játszhatnak a hatalom birtokosai szórakoztató színházat a nagyközönség számára, miközben eltitkolják a kellemetlen tényeket. Látszólag demokratikus keretek között élünk, de a valódi döntések nem a demokrácia szabályai szerint születnek.

MN: Szerinted miért nem vállalja a fiatalabb zenészgeneráció a politikai gesztusokkal járó rizikót?

BJ: A média jelentős része nem tekinthető függetlennek a centrális erőtértől, és a zenészek ki vannak szolgáltatva a média irányítói­nak. Elég éles a verseny ezen a pályán, és a menedzserek általában lebeszélik a zenészeket a kockázatos megszólalásokról. A mi kis feudális restaurációnkban az az uralkodó ajánlat, hogy megszoksz, vagy megszöksz. Az én fiatalkoromban még sokan hittek abban, hogy a dalok komoly erőt képviselnek a társadalmi folyamatok alakításában, és a zenei mozgalmak is egy szabadabb és igazságosabb világ eljövetelében bíztak. Sokáig úgy tűnt, hogy nem is eredménytelenül, de végül a változások inkább csalódást okoztak, a remények elszálltak, és egyre távolabb kerültünk azoktól a szép eszméktől, melyeket az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata tartalmaz.

MN: Milyen lehetőségei vannak most a zenében annak a társadalomkritikus attitűdnek, amit képviselsz?

BJ: Az elmúlt kétezer évben az emberi magatartásformák nem sokat változtak, de a technikai civilizáció, amelynek keretében megjelennek, rengeteget fejlődött. Ezért a technikai változások a meghatározóak. A Gutenberg-galaxis után, ahol az írásbeliség adta a műveltség alapját, a hanglemezkiadással létrejött a rögzített hangüzenet korszaka. Az énekelt, ritmusos szöveg olyan ősi kommunikációs forma, amely mindennél jobban kötődik az emberi lélekben, ezért a dalok képesek voltak széles körben terjeszteni a korszak szellemi üzeneteit. És közben a zeneipar óriási üzletté vált. Amerikában a fontos sikerlisták nem az eladott példányszámot mérték, hanem a bevételt, és a hatvanas-hetvenes években a lemezbevétel messze túlszárnyalta a jegyeladásokat.

A nagylemez formátum eredetileg a komolyzene terjesztésére született. A gyártási költsége alig volt több a kislemezénél, de háromszor-négyszer annyi pénzt kérhettek érte. Az albumnak nevezett nagylemezre eleinte slágereket pakoltak, de a könnyűzenészek, akik túl akartak lépni a slágeriparon, ezzel lehetőséget kaptak 2×20 percnyi átgondolt zenei minőség forgalmazására. Meggyőződésem, hogy ez a technikai és üzleti lehetőség teremtette meg a rockzenének azt a progresszivitását, amitől komoly művészetté válhatott. A nagylemezek korszaka a slágeripar és a zenés színház között egy olyan műfajt hozott létre, amely egy zenei-irodalmi kiselőadással volt egyenértékű, és a zenehallgatási forma is ezt erősítette, hiszen az ember leült otthon, és végighallgatta a lemezt. Én ennek a korszaknak voltam a terméke és alkotója, ebben éreztem jól magam. De be kell látni, hogy ez a kultúrkorszak lassan véget ér. Az újabb technikai forradalom, az internet megszüntette a dalba sűrített üzenetek privilégiumát.

MN: De az interneten még több emberhez jut el a zene, mint korábban.

BJ: Az internet megjelenésével nemcsak hihetetlenül feldúsult, hanem fragmentálódott is a zenei élet. Ezzel pedig megszűnt az is, amit sokáig mainstreamnek hívtak. Az egyes társadalmi rétegek és generációk zenehallgatási szokásai annyira különböznek egymástól, hogy ma már nincsenek olyan dalok, amiket mindenki ismerne. Más zenét hallgat, aki tévét néz, aki rádiót hallgat, és aki a netes megosztókat böngészi, nem is beszélve a diszkós és fesztiválos bulizókról.

Mai programok
MN: Azért a mainstream popzenével minden felületen, rádió ban, tévében és a neten is lehet találkozni.

BJ: Születnek nagyszabású sikerek, ez tény, de még a slágerek sem jutnak el mindenkihez, mert különálló szubkultúrák jöttek létre, amik között kicsi az átjárás. Ha most megkérdeznéd, mi volt az év dala, nagyon szóródnának a vélemények. Az eredeti slágeripar az operett betétdalaira épült, amik híressé váltak, miután megjelentek a színházban. A szerzők néha a suszterinasokat is megfizették, hogy ezeket fütyüljék az utcán. Ma is vannak hihetetlen népszerű musicalek, a dalaikat mégsem ismerik sokan, mert elvált egymástól a színházi és a popvilág. Teljesen más közönség alkotja a kettőt, ráadásul az értelmes dalok kedvelői meg viszonylag ritkán járnak diszkóba.

MN: El tudod képzelni, hogy albumok helyett dalokban gondolkozz, és a neten jelentesd meg az új szerzeményeidet? Az Ezek ugyanazok legalább annyira hatásos lenne vírusvideóként, mint nagylemezen.

BJ: Mindent el lehet képzelni, de a dalokba sűrített információnak sok versenytársa támadt, mert az interneten már nem csak dalokban lehet üzenetet küldeni. Gyakran hatásosabb, ha valami mémként, képként vagy videóként terjed. Nehéz ezt elfogadni, különösen nekem, mert én végignéztem, hogyan teljesedik ki és fejti ki a hatását szerte a világon a rockzene. De a technikai és üzleti feltételek, amik ezt lehetővé tették, megváltoztak, és így a műfaj lassan visszasüllyed a szórakoztatóiparba, ahonnan kiemelkedett. Háromperces dalok mindig lesznek, de az albumformátum nem az internetre lett optimalizálva, és ezzel a rockzene elveszítette azt a jelentőségét, amit a múlt század második felében élvezett.

szerző
Soós Tamás
publikálva
2016/50. (12. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 17
    Cyrano
    2017. január 19., csütörtök 21:10
    Kedves Rumata,

    jó sok tévedést írtál itt le,tényleg a teljes szakirodalmat kellene felsorakoztatni ahhoz, hogy tételesen cáfolni lehessen, amit írsz.
    Kezdve azzal, hogy István puccsolta meg Koppányt.
    (Ugyanis Géza nevezte ki örökösévé Istvánt ezzel a nyugati "elsőszülöttségi" jogot fogadva el.)
    Befejezve a török hódoltsági terület szabad vallásgyakorlásával. Ugyanis a három részre szakadt ország mindhárom részében viszonylag békésen mentek végbe a vallásváltások. (Ellenben a "békés" törökök hol az egyik, hol a másik vallás hirdetőjét gyilkolták le, pusztán barátságból.)

    Én is hallottam arról, hogy a török tankönyvekben az szerepel, hogy a magyarok támadták meg őket, ezért jöttek (barátilag), hogy rendet tegyenek. Ezért kellett közel 150 ezer fős hadsereg, (csak az arányok érzékeltetésére Mátyás serege 20 ezer fő lovas + 8 ezer talpasból állt) és 150 év. Mert nehéz munka a rendrakás, eltart egy ideig.

    Attól, hogy most nem értünk egyet, nem fogok összeveszni veled, remélem megbocsátod ezt nekem.
  2. 16
    reuters
    2017. január 18., szerda 23:10
    szegedi789

    azért írtam, hogy a zene elleni merénylet
    és nem a film(művészet) ellen
    de a jó zene is csak másodlagos jelentőségű egy filmben, ahol, ugye, azért mégis csak a (mozgó)képeknek kell dominálni
    szóval a videoklip elsősorban film
    és csak másodsorban zene
  3. 15
    szegedi789
    2017. január 18., szerda 20:46
    érdekes, de lehet hogy az életkor, de nekem hiányoznak a klipek, és mtv fénykorában komoly rendezők is láttak lehetőséget benne ... oké, britney spearesek, meg fiúbandák ... de apám, azért gondry klipjei vagy radiohead ok computer c. lemez klipjei, totál elszállt rajzfilmestől kovács lajos futásáig ... merénylet lenne ??? ugyan ...
    de most komolyan, majd bródy fog elmélkedni zenéről, popkultúráról ... meg ellenzékeskedni ... ugyan-ugyan ...
  4. 14
    rworse
    2017. január 18., szerda 13:09
    Kedves Rumata, 9 (és persze 8)

    Az általad leírtak nem "bármiben is" szorulnának korrigálásra, hanem en bloc, átfogóan, sokoldalúan. Értelemszerűen a konkrét korrigálása monografikus terjedelmet venne igénybe, egyúttal azokat a monográfiákat-tanulmányokat már megírták olyanok, akiknek a jelek szerint nem hiszel.
  5. 13
    reuters
    2017. január 18., szerda 10:21
    tiszapolgári

    a videoklip megjelenése és elterjedése merénylet a zene ellen
    viszont a koncert-filmeket én is nagyon szeretem (szeretném)
    szerencsére az interneten elképesztő kincsekre, régi (és új) koncert felvételekre lehet bukkanni
  6. 12
    tiszapolgári
    2017. január 18., szerda 09:34
    „be kell látni, hogy ez a kultúrkorszak lassan véget ér. Az újabb technikai forradalom, az internet megszüntette a dalba sűrített üzenetek privilégiumát.”

    A bakelitalbum és az internet között volt egy fontos állomás, a videóklip-iparág megjelenése és térhódítása. Egyrészt, a dalok rovására az előadók gusztusos-jólfésült/dögös-rockeres/dugós-tapizós megjelenítése vált az elsődleges szemponttá, másrészt a klipeket sugárzó tévék, akárcsak korábban a rádióadók, a három perces számok leadására szorítkoztak, a hosszabb szerzeményeknek vagy a koncept lemezeknek sem a zenetévékben, sem a kereskedelmi rádiókban nem volt arra lehetőségük, hogy szélesebb körben is ismertekké váljanak. Pedig egészen biztosan lett volna nézői igény a nagyobb lélegzetű, átgondoltabb zenés mozgóképekre is, és készültek is ilyenek, például a Pink Floyd negyvenöt éves(!) Live at Pompeii c. furcsa koncertfilmje ma is abszolút élvezhető. Fiatal koromban, ha nem is túl gyakran, de a mozik is vetítettek ilyeneket, a Hangverseny Bangladesért vagy A dal ugyanaz marad Magyarországon is hatalmas siker volt, de ezek a típusú mozifilmek teljesen eltűntek, ugyanúgy, mint a szép emlékű Music Television unplugged koncertjei.
    A körülmények nem feltétlenül kedveznek az igényesebb zenékkel próbálkozó fiataloknak, de ez régebben is biztosan így volt, szerencsére a bőséges kínálatot nyújtó interneten rengeteg olyan, akár több évtizeddel korábban készült anyag válik hozzáférhetővé, amiket annak idején esélyünk sem volt megismerni. A zenészekre nézve tragikus, de az általuk létrehozott zene szempontjából örvendetes, hogy az interneten olyan, tök ismeretlen együtteseket lehet felfedezni, amelyeknek a tagjai már rég az örök koncerttermekben püfölik a dobokat.
  7. 11
    szegedi789
    2017. január 18., szerda 03:38
    ja, és rumata, felhasznált irodalommal és lábjegyzetekkel ön is adós !
  8. 10
    szegedi789
    2017. január 18., szerda 03:31
    így van cyrano, ilyen kis történelmi ismeretanyaggal csakmegsérted rumatát, és még ha kiderül, miszerint habsburg-párti vagy, szerintem rumatánál még az év végi kegyelem kettes sem lesz meg töriből ...
    rworse meg külön szégyenkezzen, hogy leütött egy karaktert is, és semmi konkrétum ... és így belegyalogoltál egy ilyen szipiszupiszuperegóba, aki csak úgy löki a mesét, bele se gondolva, hogy amit legépelt ide, azokról lehet más elképzelés is, meg középkorról a források gyér mivolta miatt nem annyira szerencsés ilyen nagyképűen leszögezni bármit is ... ezt az éles habsburg-faló szöveget olvasva meg eltöpreng az ember, aki egy ennyire elfogult egyirányba, az nyilván a lényeges momentumokra sem lesz vak ... a világ meg nem fekete-fehér ... bár látom a félhold azért megvan ... séróból persze minden könnyű ...
  9. 9
    Rumata
    2017. január 18., szerda 00:40
    Kedves rworse,

    Mivel semmi konkrétumot nem tudtál mondani, jobb lett volna, ha nem is írsz semmit.

    Ha az általam írtak bármiben is korrigálásra szorulnak, akkor azokat csak konkrétan van értelme kritizálni, és nem csak úgy "általában".
  10. 8
    Rumata
    2017. január 18., szerda 00:35
    Kedves Cyrano,

    nem István telepítette le a nomád magyarokat, hanem Árpád.

    És nem István volt az államalapító, hanem Géza.

    Az általad emlegetett vármegyerendszert sem István, hanem Géza hozta létre.

    Az egyházmegyéket pedig szintén nem István, hanem az utána jövő királyok alakították ki.

    A törökök iszlámosító törekvéseitől pedig nem kellett megvédeni minket, mivel a hódoltsági területeken szabad vallásgyakorlás uralkodott, és az iszlámot egyébként sem erőszakolták rá senkire. A középkorban az erőszakos térítés kizárólag csak a kereszténységre volt jellemző.

    Olyannyira, hogy a hódoltsági területeken rengeteg protestáns templom épült, és tömegesen terjedt a protestantizmus.

    Nem véletlen, hogy a törökök kiűzése után a Habsburgoknak a legnagyobb gondot a török hódoltsági területen elterjedt tömegesen protestantizmus elleni harc jelentette.

    Ez volt az oka annak, hogy a Habsburgok később a török időkkel kapcsolatos nosztalgia elnyomására szabályos rémmeséket költöttek a vérengző törökökről.

    Holott köztudott, hogy a hódoltsági területeken a szultán halálbüntetés terhe mellett tiltotta a rablást és a rabszolgák gyűjtését. A magyar területen még a janicsártoborzás is tilos volt.
    Béke, rend, jogbiztonság uralkodott a hódoltsági területeken.

    A szultán törvényei szerint ugyanis minden föld és minden alattvaló a szultán személyes tulajdona volt, és azt a szultán csak haszonélvezetre adta át a főembereinek. Aki tehát bárhol a birodalomban rabolt vagy gyilkolt, az a szultánt károsította meg, amiért halálbüntetés járt.

    A janicsártoborzás szintén nem gyerekrablás volt, ahogy azt a gyerekes habsburg-birodalmi rémmese próbálta előadni, hanem profi zsoldoskatonák céljára való toborzás, amit előre nyilvánosan meghirdettek, és különösen nagy megtiszteltetés és karrier volt, ha egy fiatalt alkalmasnak találtak rá. De a magyar területeken még ez se volt.

    A hódoltsági területek elnéptelenedését kizárólag a Habsburg-párti urak portyái okozták, mivel azok rendszeresen kirabolták és felégették a hódoltsági területeken levő településeket.

    Kedves Cyrano, jó volna, ha egy kicsit jobban tájékozódnál a török hódoltság idején fennálló török birodalomról, amit az akkori és a mai történészek egybehangzóan az adott korszak legkorszerűbb és legcivilizáltabb államszervezetének tartottak.

    Nem véletlen, hogy a franciák is a törökökkel akartak a Habsburgok terjeszkedése ellen szövetséget kötni.

    A törökök a magyarokkal is szövetkezni akartak a Habsburgok ellen, de a hülye hazaáruló Habsburg-párti magyar főurak beugratták a királyt, hogy ne szövetkezzen, hanem harcoljon a törökkel. Így küldték halálba a királyt, és játszották aztán Habsburg kézre az országot.
    Ez volt a nemzet temetője, és nem a mohácsi csatavesztés.

    - - -

    István "érdeme" csupán annyi volt, hogy német katonai segítséggel megpuccsolta Koppányt, és a német támogatásért cserébe a pápa hitbizományosává és a német császár politikai alárendeltjévé, afféle "katolikus mintaállammá" silányította az országot.
    Istvántól kezdve számíthatjuk a hazaáruló németbarát magyar uralkodó osztály kialakulását.
    Maga István honosította meg őket nálunk.
    Ez a "szent istváni örökségünk".

    István idegen katonai támogatással egy jól működő törzsszövetséget vert szét, hogy magának jogtalanul abszolút királyi hatalmat szerezzen.

    Pedig a törzsszövetség egy sokkal fejlettebb politikai struktúra volt, mivel ott a mindenkori uralkodó a hatalmát valódi nemzeti közakarat eredményeképpen kapta, és nem csupán egy külső nagyhatalom támogatásával, erőszakkal szerezte.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Kormányzati manőverek
Mi lesz a Corvinusszal?
Interjú a Libri vezetőivel
Halmos Ádám és Sárközy Bence a könyvkiadásról
Interjúk
Rév István, Baki Péter, Ligeti Gyuri
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...