„Most hajlamos vagyok a borúlátásra” - Interjú Bródy Jánossal

  • Soós Tamás
  • 2017. január 17.

Zene

Néha úgy érzi, ma van a pályája csúcsán. A magyar rockzene egyik nagy alakjával ’56-ról és a zenészek közéleti szerepvállalásáról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mi jön a ráadás után?

Bródy János: Nem tudom. A ráadás után általában vége a bulinak, de ennek a műfajnak az a szabálya: soha ne mondd, hogy soha. Kirschner Péter és a zenekar szeretné, ha folytatnánk, és én nagyon jól érzem magam velük a színpadon, de egyelőre nem tudom elképzelni, mi lesz, ha lefut a Ráadáshoz kötődő koncertsorozat.

MN: Pedig aktívabb vagy, mint valaha. A Ráadás album után megjelent a Bródy János 70 DVD, a Facebookon pedig nemcsak olvasod, hanem a dalaiddal kommentálod is a híreket. A Brexitet például a Good bye Londonnal, a helikopterezést a Helikofferrel.

BJ: Tetszik, hogy a Facebookon dalokkal rezonálhatok a világ eseményeire, mert a fontos dolgokat azokban tudom megfogalmazni. Manapság annyira elváltak egymástól a szavak és a tettek, hogy nem számít, mit mond az ember. A szimpla véleménynyilvánításnak alig van súlya. Ezért kommentálom inkább dalokkal a világ dolgait, mert a dalok szövege legalább maradandó.

MN: Azzal, hogy aktuális kontextusba helyezed a dalaidat a Facebookon, újra is értelmezed őket, de ez gyakran megtörténik magától is. Az áprilisi Aréna-koncerten beletapsoltak a „Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék / Akárhonnan jönne, bárkit beengednék” sorba, pedig nyilván nem a menekültválságról írtad a Ha én rózsa volnékot.

BJ: Az aktuális értelmezés lehetősége a legtöbb dalban benne van, épp azért, mert nem konkrét helyzetekről írok, hanem azokról a viszonyokról, melyek alapvetően meghatározzák az életünket. Mondhatnám azt is, hogy egy téma akkor érdekel igazán, ha megtalálom benne azt a mintát, ami folyamatosan jellemző az egyébként fordulatosnak is nevezhető történelmünkben. Amikor kiderül, hogy ezek ugyanazok.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

 

MN: Amikor az Újra ősz van márt felajánlottad ingyen Schmidt Máriának, és az ’56-os emlékév nem hivatalos dalának tituláltad, a provokatív gesztusnál erősebb volt a benne rejlő kérdésfeltevés, hogy milyen történetet fogalmazunk a múltról: hőstörténetet vagy keserédes szembenézést.

BJ: A történelmi emlékezetben mindig történik valamiféle mítoszteremtés, de fontos, hogy a történészek ragaszkodjanak a tényekhez. Minden hatalom a saját szájíze szerint értelmezi a múltat, és a történelmi emlékezet letisztulásához szükség van rá, hogy egymásnak feszüljenek az interpretációk, és kikristályosodjon, mit érdemes megőriznie és mitizálnia a közösségnek. A Kádár-kori társadalom demokratikus ellenzékének az volt a fontos, hogy Nagy Imrét állítsa a középpontba, hiszen sokáig ő volt a jelkép, a kimondhatatlan név. Azt is megértem, hogy a mostani kormányzat úgy érezte, a pesti srácokra kell irányítani a reflektorfényt, de közben a munkástanácsokról, amelyek nagy szerepet játszottak abban, hogy az ország ellátása a forradalom alatt sem omlott össze, kevés szó esik. Pedig a munkástanácsok képviselték azt a jóléti, szocialista és kollektív egyenlőségen alapuló társadalmat, amelynek álma a legtöbb emberben élt ’56 őszén. Az biztos, hogy arra a vadkapitalizmusra, ami a rendszerváltás után uralkodóvá vált Kelet-Európában, senki sem vágyott ’56-ban.

MN: Egy interjúban Teller Edét idézted, aki azt mondta, pesszimista az, aki tudja, mi lesz, és emiatt boldogtalan, optimista, aki úgy véli, a jövő annyira bizonytalan, hogy minden elképzelhető. Most melyik irányba húzol?

BJ: Marshall McLuhan már a hatvanas években jelezte, hogy a világ egy globális faluvá zsugorodik, de talán ő sem sejtette, mennyi feszültség támad ebből, és milyen tragédiákat okoz, ha egymásnak feszülnek az évezredek óta egymástól távol élő kultúrák. Nem tudom, mi fog történni, de most hajlamos vagyok a borúlátásra, mert úgy látom, rosszul kezelik ezeket a feszültségeket. Pedig az együttműködésnek nincs alternatívája. Nem teremthetünk külön világokat, ha nem tudunk szóba állni egymással, mert a globális hálózatok előtti rendszert nem lehet visszaállítani. Magyarország különösen huzatos, ki van szolgáltatva a világ különböző áramlatainak, és úgy vélem, önmagába zárulva életképtelen. Sokan azt hiszik, akkor jó magyarok, ha a magyar felsőbbrendűség és a Kárpát-medencei hegemónia ősi képét kergetik, de közben nem értik meg, hogy a magyar nemzet fennmaradásának csak az a magyar kultúra lehet a záloga, amely képes volt évszázadokon keresztül a legkülönfélébb irányzatokat befogadni. A magyar lakosság a leginkább kevert származású népek közé tartozik, és az évszázadok során a kultúra nemes hagyományai tartották össze, a magyar érdek szószólói azonban épp a kultúrát nem tekintik elég fontosnak ahhoz, hogy támogassák és működtessék.

MN: A kultúráért érzett aggodalom sarkallt az utóbbi években nagyobb közéleti aktivitásra?

BJ: Igen, többek közt az is. Szeretném, ha a magyar nyelv és a magyar kultúra fennmaradna, és évszázadok múlva is értenék a dalaimat. Az István, a király is arról szól, hogy ha Szent István annak idején nem teremti meg a magyar államiságot, és nem vezeti be a magyarságot az európai nemzetek közösségébe, akkor ma lehet, hogy nem beszélnénk magyarul. Én azt gondolom, hogy felemelkedést, prosperitást, jövőt a magyarságnak csak a fejlett és demokratikus nyugati országokkal való együttműködés tud biztosítani.

MN: Szörényi Levente azzal köszöntött a 70. születésnapodon, hogy kívánja, sokáig élj és alkoss, és a régi énedet visszaidézve ne csak keveseknek üzenj. Tartasz tőle, hogy a közéleti megnyilvánulásaid megosztják a közönségedet?

BJ: Van igazság abban, amit Levente mondott, mert a társadalom annyira megosztott, hogy ha egy művész nyilvánosan leteszi a voksát bizonyos szellemiség mellett, akkor lehet, hogy a közönségének egy részét elidegeníti magától. Én vállalom ezt a kockázatot. Érzékelem, hogy nagyon sokan elbódultak az ősi félelmekre és gyűlölködésre építő propagandától, és nem tekintik értéknek a felvilágosodás szabadelvű európai hagyományait. Ezzel együtt olyan fantasztikus hangulatú koncertek vannak a Ráadással, hogy nyilvánvaló, a magyarok közt nem kevés az európai. Olyan erős visszajelzéseket kapok, hogy néha az az érzésem, most vagyok a pályám csúcsán. Ilyenkor szólal meg bennem az ördög, hogy most kéne abbahagyni.

MN: Hogyan érint, ha most rád osztják az ellenzéki zenész szerepét?

BJ: A zenészek közül sokan gondolkoznak úgy, mint én, de nem vállalják érte a rizikót. Így aztán egyre elfogadottabbá válik az az érvelés, hogy a művésznek az a dolga, hogy szórakoztasson, és ne avatkozzon bele a politikába. Én ezzel nem értek egyet. Nem vagyok pártpolitikus, de azt gondolom, minden embernek joga van a politikai véleménynyilvánításhoz. A demokratikus társadalmakban a népé a hatalom és a választás joga. Kár, hogy sokan nem élnek vele, és még nagyobb kár, hogy nem jutnak hozzá azokhoz az információkhoz, melyek alapján felelősségteljesen dönthetnének. A sajtó szabadsága elég korlátozottan érvényesül. Ezért játszhatnak a hatalom birtokosai szórakoztató színházat a nagyközönség számára, miközben eltitkolják a kellemetlen tényeket. Látszólag demokratikus keretek között élünk, de a valódi döntések nem a demokrácia szabályai szerint születnek.

MN: Szerinted miért nem vállalja a fiatalabb zenészgeneráció a politikai gesztusokkal járó rizikót?

BJ: A média jelentős része nem tekinthető függetlennek a centrális erőtértől, és a zenészek ki vannak szolgáltatva a média irányítói­nak. Elég éles a verseny ezen a pályán, és a menedzserek általában lebeszélik a zenészeket a kockázatos megszólalásokról. A mi kis feudális restaurációnkban az az uralkodó ajánlat, hogy megszoksz, vagy megszöksz. Az én fiatalkoromban még sokan hittek abban, hogy a dalok komoly erőt képviselnek a társadalmi folyamatok alakításában, és a zenei mozgalmak is egy szabadabb és igazságosabb világ eljövetelében bíztak. Sokáig úgy tűnt, hogy nem is eredménytelenül, de végül a változások inkább csalódást okoztak, a remények elszálltak, és egyre távolabb kerültünk azoktól a szép eszméktől, melyeket az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata tartalmaz.

MN: Milyen lehetőségei vannak most a zenében annak a társadalomkritikus attitűdnek, amit képviselsz?

BJ: Az elmúlt kétezer évben az emberi magatartásformák nem sokat változtak, de a technikai civilizáció, amelynek keretében megjelennek, rengeteget fejlődött. Ezért a technikai változások a meghatározóak. A Gutenberg-galaxis után, ahol az írásbeliség adta a műveltség alapját, a hanglemezkiadással létrejött a rögzített hangüzenet korszaka. Az énekelt, ritmusos szöveg olyan ősi kommunikációs forma, amely mindennél jobban kötődik az emberi lélekben, ezért a dalok képesek voltak széles körben terjeszteni a korszak szellemi üzeneteit. És közben a zeneipar óriási üzletté vált. Amerikában a fontos sikerlisták nem az eladott példányszámot mérték, hanem a bevételt, és a hatvanas-hetvenes években a lemezbevétel messze túlszárnyalta a jegyeladásokat.

A nagylemez formátum eredetileg a komolyzene terjesztésére született. A gyártási költsége alig volt több a kislemezénél, de háromszor-négyszer annyi pénzt kérhettek érte. Az albumnak nevezett nagylemezre eleinte slágereket pakoltak, de a könnyűzenészek, akik túl akartak lépni a slágeriparon, ezzel lehetőséget kaptak 2×20 percnyi átgondolt zenei minőség forgalmazására. Meggyőződésem, hogy ez a technikai és üzleti lehetőség teremtette meg a rockzenének azt a progresszivitását, amitől komoly művészetté válhatott. A nagylemezek korszaka a slágeripar és a zenés színház között egy olyan műfajt hozott létre, amely egy zenei-irodalmi kiselőadással volt egyenértékű, és a zenehallgatási forma is ezt erősítette, hiszen az ember leült otthon, és végighallgatta a lemezt. Én ennek a korszaknak voltam a terméke és alkotója, ebben éreztem jól magam. De be kell látni, hogy ez a kultúrkorszak lassan véget ér. Az újabb technikai forradalom, az internet megszüntette a dalba sűrített üzenetek privilégiumát.

MN: De az interneten még több emberhez jut el a zene, mint korábban.

BJ: Az internet megjelenésével nemcsak hihetetlenül feldúsult, hanem fragmentálódott is a zenei élet. Ezzel pedig megszűnt az is, amit sokáig mainstreamnek hívtak. Az egyes társadalmi rétegek és generációk zenehallgatási szokásai annyira különböznek egymástól, hogy ma már nincsenek olyan dalok, amiket mindenki ismerne. Más zenét hallgat, aki tévét néz, aki rádiót hallgat, és aki a netes megosztókat böngészi, nem is beszélve a diszkós és fesztiválos bulizókról.

MN: Azért a mainstream popzenével minden felületen, rádió ban, tévében és a neten is lehet találkozni.

BJ: Születnek nagyszabású sikerek, ez tény, de még a slágerek sem jutnak el mindenkihez, mert különálló szubkultúrák jöttek létre, amik között kicsi az átjárás. Ha most megkérdeznéd, mi volt az év dala, nagyon szóródnának a vélemények. Az eredeti slágeripar az operett betétdalaira épült, amik híressé váltak, miután megjelentek a színházban. A szerzők néha a suszterinasokat is megfizették, hogy ezeket fütyüljék az utcán. Ma is vannak hihetetlen népszerű musicalek, a dalaikat mégsem ismerik sokan, mert elvált egymástól a színházi és a popvilág. Teljesen más közönség alkotja a kettőt, ráadásul az értelmes dalok kedvelői meg viszonylag ritkán járnak diszkóba.

MN: El tudod képzelni, hogy albumok helyett dalokban gondolkozz, és a neten jelentesd meg az új szerzeményeidet? Az Ezek ugyanazok legalább annyira hatásos lenne vírusvideóként, mint nagylemezen.

BJ: Mindent el lehet képzelni, de a dalokba sűrített információnak sok versenytársa támadt, mert az interneten már nem csak dalokban lehet üzenetet küldeni. Gyakran hatásosabb, ha valami mémként, képként vagy videóként terjed. Nehéz ezt elfogadni, különösen nekem, mert én végignéztem, hogyan teljesedik ki és fejti ki a hatását szerte a világon a rockzene. De a technikai és üzleti feltételek, amik ezt lehetővé tették, megváltoztak, és így a műfaj lassan visszasüllyed a szórakoztatóiparba, ahonnan kiemelkedett. Háromperces dalok mindig lesznek, de az albumformátum nem az internetre lett optimalizálva, és ezzel a rockzene elveszítette azt a jelentőségét, amit a múlt század második felében élvezett.

Neked ajánljuk