Zene

Nem szexelünk pályaudvaron, sötét kapualjban, múzeumban, színházban - magyarázza a doktor Dorának, aki a következő percekben többször artikuláltan üvölti a képünkbe: "Basszál meg!" Egy értelmi fogyatékos lány gyógyszeres kezelésének végét, öntudatra ébredésének ijesztő valóságát és környezetének tehetetlen kapkodását látjuk az éjjeli "dry-előadáson. Lukas Bärfuss svájci drámaíró felnőtt lányregényt írt a felnőtté válásról, ami sajnos nem több, mint egy extrahosszúra nyújtott jelenet.

Mértéktartó ponyvával van dolgunk, melyben a szálaknak alig több mint 130 oldal alatt kell összefutniuk. A plasztikai sztársebész kertjében hattyút tart, magas fallal körülvett birodalma egy elreteszelt lakrészében pedig egy hasonlóképp egzotikus jószágot.

fellépése csendes klubkoncertnek ígérkezett a középre helyezett hangszerekkel és körben, játszi esetlegességgel, véletlenül sem sorokban elrendezett székekkel. A várakozás nem telt unalmasan: a számos citeraféleség, a különféle méretű csengettyűk tömege már-már túlzsúfolt hangkavalkádot, zavarba ejtő csengést-bongást sejtetett. Mindazonáltal nagy meglepetést keltett volna, ha valóban efféle zenét hallunk, hiszen Szelevényi dzsesszfelfogása nem éppen az ellágyult könnyedség felé hajlik.

Hölgyeim és uraim, a kék sarokban Vágási Feri, a pirosban pedig a Nemzeti Együttműködés Rendszere! Feri kezében egy 250 forintos svájci frankkal próbálja kifektetni a csupa króm, csupa acél monstrumot, amelyet sok száz kubikos éltet a nézőtéren. De nem nézelődni vagyunk itt, hanem összerakni, ami összetartozik. Anyám neve Rocky volt, apámé meg transformer, de nekem sose jutott márványkoptatott farmer.

A könnyűzenei porondon ő az egyik nemzetközileg is valóban (el)ismert magyar művész. Hat év kihagyás után a napokban jelent meg harmadik nagylemeze, de a Passive Control mellett a munkamódszerét jellemző aktív kontrollról, az önbizalomról és a népmesei hőssé válásról is beszélgettünk.

létezik sivatagi show, akkor most az következik a javából, nem is ereszthetjük bő lére a körülményekre tekintettel...

Nyilván a sejtelmes őszi és az acélos téli színek teszik, hogy mindig a rusztikus Connecticutot veszik elő a filmesek, amikor rájuk jön, hogy kísértetházasat játsszanak. Aligha találni ingatlant a környéken, ahol hajnali lánccsörgetés nélkül lehetne átvészelni az éjszakát, s ez jól is van így, legalább tudjuk, mire számíthatunk.

Papkisasszonynak születni egyszerre lehetett áldás és átok. A család legtöbbször szerény módban élt, a lányok nem számíthattak nagy hozományra, fényes partira, de megbecsült társadalmi állásra és jó nevelésre igen.

Nyolcvan évvel ezelőtt kezdte folytatásokban közölni a Magyarország című lap Krúdy Gyula A tiszaeszlári Solymosi Eszter című regényét, amelyről az író azt mondta, "egy nagy emberi igazságtalanságot" kívánt jóvátenni vele. A "nagy emberi igazságtalanság" amúgy az ártatlanul megvádolt zsidókat érte - Solymosi Eszter rejtélyes eltűnéséről és föltehető haláláról ugyanis csak annyit tudott megállapítani a nyomozás és a bíróság, hogy nem a zsidók ölték meg, vagyis aligha folyatták a vérét a húsvéti pászkába.

Már a két évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Galériában kiállított kollekció is megmutatta, hogy az Irokéz-gyűjtemény anyaga nélkül hiányos lenne bármilyen, a rendszerváltás után keletkezett kortárs képzőművészet tendenciáit átfogó tárlat megrendezése. Pedig a két szombathelyi üzletember (Pados Gábor és Pajor Zsolt) mintegy véletlenül lett műgyűjtő (Pados Gábor szerint "úgy kezdődött, mint annyi más jó dolog - a bulizással"). Voltaképpen egy sajátos mecenatúrakonstrukciót dolgoztak ki arra, hogy az ellehetetlenülés szélére sodródó barátaik (az alternatív szubkultúrában ismert, de a múzeumok által negligált Újlak-csoport tagjai) tovább dolgozhassanak, s bár később nyitottak más művészek felé is, vásárlásaikat kizárólag az egyéni szimpátia, a művek szenvedélyes szeretete ösztönözte.

A közmegegyezés szerint a Wilco - mióta is? lassan tíz éve - az egyik legfontosabb amerikai rockzenekar. S míg a háromhetes mikrotrendek és az álmosító békességben egymás mellett létező törpe-fanklubok korában nem lehet eléggé hangsúlyozni a jelentőségét annak, hogy maradtak még zenekarok, amelyek éveken és szubkultúrákon átívelve képesek megőrizni súlyukat és státusukat, azt azért hozzá kell tenni, hogy az utóbbi időben a Wilco már inkább csak a töretlenül lenyűgöző koncertteljesítményével biztosította vezető pozícióját.

Jesse Hughes az a típusú művész, akinek a személye, a karriertörténete, sőt talán még a bajusza is jóval érdekesebb a zenénél, amit csinál. Az elkötelezett republikánus aktivista és volt politikai szövegíró a Palm Desert-i stoner rock-színtér, illetve a későbbi QOTSA-főnök, Josh Homme vonzáskörzetéből indult, hogy aztán az őszinte, kőkemény iróniával felvértezett Eagles Of Death Metal élén váljon egy közkedvelt homoszexuális sztereotípia (a meleg motoros), valamint egy többé-kevésbé egyezményes rocksztárkép szórakoztató karikatúrájává, és egyúttal afféle majdnem-rocksztárrá.

Szezonjuk lehet mostanság a klasszikus görög tragédiáknak, Oleg Novkovic filmje is ezen a vonalon indul; ám itt a tragédiát privát eltévelyedések, kisszerű és legfeljebb felelőtlennek nevezhető emberi döntések idézik elő, kibontakozni nyögvenyelősen akar, viszont a kamera annál nagyobb kedvvel időz el a csúnya arcokon, a sivár tájakon és az elmocskolódott közegen. A rendező nyilván a sok komor bányászarctól (mely bányászok amúgy semmilyen viszonyban nem állnak a történtekkel; lehetnénk egy vidámparkban is), a roppant festői lepusztultságtól, a nyomorultságukat folytonos vedeléssel, láncdohányzással és cuccozással hangsúlyozó szereplőktől várja, hogy mélységet adjanak a toldozott-foldozott sztorinak, amiben van gyilkosság, vérfertőzés és rengeteg szenvedély.