Yonderboi mindig is sokat molyolt készülõ albumain, de úgy hisszük, érdemes volt ismét hoszszan dolgoznia az új zeneanyagon: jól összerakott, kiforrott, egységes lemez született a keze alatt. A nyitány a nálunk is kultusszal övezett Legendary Pink Dots énekese, Edward Ka-Spel ironikus, rejtetten apokaliptikus próféciája vidám zenei aláfestéssel, amit mintegy logikusan követ az I am CGI akusztikus gitározós-kolompolós slow discója. A She Complainsben azután már bemutatkozik a lemez alig rejtett társfõszereplõje, a német Charlotte Brandi is - kettejük zenés párbeszéde formálja az album kereteit; klasszikusan dal formájú szerzemények váltakoznak kisebb-nagyobb szösszenetekkel, mint például a fejhangú dünnyögésre épülõ Roast Pigeon. A basszusok néhol a dubstepet idézõen megvastagszanak, ám mindez csak afféle ornamentika: Yonderboi szabadon, s valóban beszélõ szerszámként használja az elektronikus tánczene kurrens hatáselemeit.
A Passive Control igazi korlátait az énekesnõ vokális adottságai jelentik: kétségtelenül több hangon tud megszólalni, de ezek közül nem mindegyik egyformán erõs. A Brighter Than Anything hûvös, sõt kissé komor monotonitásához például jól passzol a szándékoltan színtelenített vokál, és a lemez talán legjobb darabjában, a Synchronicityben is minden összejön: a lassú, bass-music elemekkel és zongorával kibélelt zenei téma, a fogós grúv és hozzá Charlotte érzékeny és itt kifejezetten hajlékonynak mutatkozó, kellemes regiszterekbe kalandozó hangja - ami például az amúgy bájos Come On Progenyben már kissé vékonynak tûnik.
A lemez gyerekhangos zárásával végleg feltárul elõttünk a múltba többszörösen visszautaló keretes szerkezet - ugyanakkor a minden szinten takarékos terjedelmû Passive Controllal láthatóan nemcsak hátratekintett, de elõre is nézett az alkotó.
Mole Listening Pearls, 2011
****
