Sixteen Horsepower: Yours, truly Mióta 2005-ben spirituális nézeteltérések miatt felbomlott a Sixteen Horsepower, sorra jelennek meg a kiadványai. Kezdetben a Live című DVD, aztán a Live March 2001 című dupla CD, most pedig egy elképesztő dupla válogatáshoz lehet szerencsénk. Az első lemeze afféle kívánságműsor gyanánt állt össze a "Melyik a tíz kedvenc Sixteen Horsepower-számod?" kérdésre adott válaszok alapján, a második pedig a ritka csemegékből: kislemez B oldalak, rádiófelvételek, demók és egy remix felhasználásával. Elfogulatlanul és kis távolságtartással az mondható: mindkét korong tökéletes. Legfeljebb azokban támadhat némi hiányérzet, akiknek az intimebb Folklore album volt a csúcs, mert az csak egy számmal képviselteti magát. A legtöbbel - öttel - pedig a Secret South, amiből az következik, hogy ezúttal a dögösebben katartikus lóerő húz a vadnyugaton. Ezt a rockos hevületet nyomatékosítják a második lemez feldolgozásai is: Creedence Clearwater Revival, Gun Club, Rainer Placek, Leonard Cohen - utóbbi Bertrand Cantat-val karöltve a Partisan című dal kapcsán. Szóval a jelek szerint a Sixteen Horsepower nélkül nem lehet élni, úgyhogy nem volna butaság, ha valaki szólna már nekik... (Glitterhouse/IndieGo, 2011) *****
The Walkabouts: Travels In The Dustland Hat évet kellett várni az új Walkabouts-albumra. Nem az történt - írta a zenekarvezető Chris Eckman -, hogy leállt volna a csapat, csak közbeszólt az élet, na meg arra törekedtek, hogy valami jellegzetes és öntörvényű anyaggal álljanak ki. Ami az életet és a közbeszólást illeti, azt tudjuk: Seattle-ből Ljubljanába költözött Eckman, és szólólemezei mellett a Dirtmusic nevű együttessel dolgozott, melynek BKO című albumához egy mali út adott muníciót. Ugyanaz az élmény ihlette ezt a lemezt is: ami csak a végtelen homok és a végtelen égbolt között látomásokban, szomjúságban, skorpiókban, na és a mali bluesban belefért... Persze szó sincs arról, hogy a Walkaboutsra erőltette volna a Szaharát. Az csak egy hang, egy csepp "forrás". Ha nem figyelünk a szövegekre, szinte észre sem vesszük, hogy merre járunk. Sőt mintha egyenesen a Walkabouts kilencvenes évekbeli zeneiségére rímelnének a számai, melyhez akkor a country és a szimfonikus egyformán hozzátette a magáét. Ami biztos: szárazságtól és melankóliától elszoruló torokkal a zenekar csúcspontjainak - New West Motel, Devil's Road, Nighttown albumok - közelében járunk. (Glitterhouse/IndieGo, 2011) JJJJJ
Tinariwen: Tassili Nehezen választható el a Tinariwen mítoszától a hátára vetett gitárral, kezében Kalasnyikovval küzdő szabadságharcos képe. De nem is lenne tanácsos feszegetni ezt a "romantikus klisét", hiszen tengernyi vérrel járt a sivatagban, amikor a tuaregek harcolni kezdtek a szabad vándorlás hagyományán alapuló önrendelkezési és gazdasági jogaikért. Az 1990-től '95-ig húzódó felkelésben a Tinariwent - egy líbiai kiképzőtáborban 1979-ben - alapító Ibrahim Ag Alhabib is használta mindkét fegyverét. A tuaregek zenéjében a gitárnak nem volt szerepe korábban, Ibrahim bátorságát tanúsítja az is, hogy szakított ezzel a "hagyománytalansággal". Az igazi izgalmat a villanygitárok jelentették számára - lényegében azzal teremtette meg a ma sivatagi bluesként elhíresült stílust, a tuareg dallamok, a mali blues és a pszichedelikus rock narkotikus-varázslatos ötvözésével.
Most az következhetne, hogy minderre hogyan talált rá 1998-ban - az első Tinariwen-albumot megjelentető - Lo 'Jo zenekar, de ugranunk kell... A Tassili immár az ötödik a Tinariwen-albumok sorában, és noha az első száma szépen illeszkedik a megszokott képbe, a továbbiakban borul a koreográfia. Ez bizony más világ, inkább afféle tábortűzi hangulatú, a Tinariwen korai éveit idéző muzsika. Az eddig elmaradhatatlan női hangok is hiányoznak belőle, ugyanakkor - nem kisebb meglepetésre - vendégek bukkannak fel Tassili algériai bázisán. Tunde Adebimpe és Kyp Malone a New York-i TV On The Radióból teljes földi valóságukban, míg mások: a Wilcóban pengető Nels Cline és a Dirty Dozen Brass Band fúvósai a távolból, az interneten át paszszintották néhány számhoz a magukét. Így aztán különös kettősség uralja az anyagot: a Tinariwen egyfelől visszavonult az intim szférájába, másrészt jókorát nyitott a világ előtt, egyetemessé téve a szomjúság és keserűség szájízét. (Anti, 2011) **** és fél
Tamikrest: Toumastin Amiként a Lo 'Jo a Tinariwent, úgy fedezte fel Chris Eckman a Tamikrestet 2009-ben Maliban. A kör bezárult: a desert blues múltja és jelene után a jövőjéhez értünk. A Tamikrest fiatal zenekar: harcolnia már nem kellett, de a száműzöttséget, a tábori létet és a nélkülözést jól ismeri. A tenyerében van a kőkemény lét. Na és a fülében, hiszen a Tinariwen-iskolában, a tuareg gitárzenén nőtt fel. Ugyanakkor mélyre szívta az Afrikán túli hatásokat is, és mintha az egész világ egy hatalmas sivatag lenne, úgy tudja magából kiereszteni. Érződött már a tavalyi Adagh albumán is, hogy új fejezetet nyitottak a rock 'n' rollban sivatagi slágereikkel. Most emelték a tétet, mégsem hígultak bele, éppen ellenkezőleg. Ennyi ellenállhatatlan ízt még soha nem éreztem a homokban. (Glitterhouse/IndieGo, 2011) *****
