A könnyűzenei porondon ő az egyik nemzetközileg is valóban (el)ismert magyar művész. Hat év kihagyás után a napokban jelent meg harmadik nagylemeze, de a Passive Control mellett a munkamódszerét jellemző aktív kontrollról, az önbizalomról és a népmesei hőssé válásról is beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Mi vagy pontosan? Zeneszerző? Zenész? Dj? Egyéb?
Yonderboi: Kicsit ez, kicsit az, és hála istennek egyik sem. Minden területen kívülálló vagyok, ezért régebben el is bizonytalanodtam, ha profik közelébe kerültem.
MN: Az ember azt hinné, hogy a számottevő hazai és külföldi siker ad némi önbizalmat.
Y: Szerintem az önbizalom érzése független a sikertől, az egészséges kétely és egy kis elégedetlenség pedig kifejezetten segíti a munkát. Ritkán is mondom elsőre azt valamire, hogy kész van. Inkább szeretek mindent megkérdőjelezni, hátrébb lépni, és többször körbejárni a feladatot. Szóval a munkamódszerem egyik fontos eleme a kétkedés.
MN: Mit lehet még tudni a munkamódszeredről?
Y: Az idő nagy részében ülök a gép előtt, és nyomkodok, közben szól a zene - többnyire ugyanaz a pár másodperces kör órákig. Szóval a külső szemlélő számára ez egy elég statikus dolog, maximum annyi változatosság van benne, hogy amikor már nem bírok tovább a gép előtt ülni, akkor mászkálok egy kicsit fel-alá a lakásban, vagy eltáncolom a készülő zenét. Illetve az utóbbi években visszataláltam a sporthoz is, ami nagyon jó ellenpont, sokat segít a mindennapos koncentrációban.
MN: Már afféle névjeggyé vált nálad, hogy kizárólag otthon dolgozol.
Y: A megszokott környezetben sokkal inkább tudok koncentrálni a feladatra, a stúdióba vonulás és veszekedés pedig inkább nagy rockzenekaroknak való. Egyébként lehet, hogy ez az otthon dolgozás már kezd kicsit elfajulni: most úgy tűnik, hogy az új album első klipje is nagyrészt a lakásomban fog készülni; lassan már mozdulni sem lehet a sok kacattól.
MN: Te rendezed?
Y: Igen.
MN: És a borítón látható fotót is te készítetted - magadról.
Y: Bizony.
MN: Van bármi olyan a lemez körül, amit nem egyes-egyedül te csináltál?
Y: Hát, például az emberi hangok: Edward Ka-Spel beszél a lemez nyitószámában, a legtöbb dalban pedig Charlotte Brandi énekel. Mondjuk teljesen ezt a dolgot sem bírtam ki, az én hangom is rákerült a lemezre, ugyanis a Roast Pigeonben én kornyikálok. Egy barátom, aki ezt nem tudta, mondta is, hogy "na, nekem ebben az egy számban nem tetszik a lány hangja".
MN: Charlotte Brandiről mit lehet tudni?
Y: ' egy huszonöt éves német lány, aki pár éve bejelölt a Myspace-en, és lényegében viccből írta, hogy dolgozhatnánk együtt. Ugyan gyerekkora óta zenélget, de akkoriban még nem volt semmilyen megjelenése. Először csak egy-két közös számot terveztem vele, de valahogy a hangja nagyon beleilleszkedett abba a hangulatba, amit az albumra szántam, és szép lassan ő lett a főénekes.
MN: A korábbiakkal ellentétben most egy magyar énekes sem került fel az albumra.
Y: Énekes valóban nem, de a lemez hangszeres közreműködői mindketten magyarok. Schrank Doma játszotta a gitárok nagy részét, és Márkos Albert csellózik a lemez záródalában. A női énekhangot tekintve pedig mindenképpen olyasvalakit szerettem volna ehhez az albumhoz találni, akit nem lehet más produkcióhoz kötni. Egyébként hirtelen nem is tudnék mondani Charlotte hangkarakteréhez hasonló magyar énekesnőt.
MN: Mindemellett, gondolom, könnyebb is kézben tartani egy olyan munkafolyamatot, ahol egy amatőr lánnyal dolgozol együtt. Nincs vita, te döntesz mindenben.
Y: Elsőre tényleg így tűnhet, de furcsamód pont a fordítottja volt igaz. Valóban fontos volt, hogy kicsit formálni tudjam Charlottét a szerephez, ugyanakkor az ilyen kialakulatlanság sok támogatást is igényel, illetve nagyon óvatosan kell instruálni. De a szövegekbe abszolút volt beleszólása; mert ahhoz, hogy valóban hiteles legyen a "női hang" a lemezen, szükség volt az ő nézőpontjára is.
MN: Mert ugye a "gyerek" és a "férfi" lemez után ez a "női", ami egyben egy trilógia záródarabja. Mitől alkot trilógiát ez a három album?
Y: Ennek egyrészt prózai oka van: mindhárom album egy kiadónál jelent meg. Másrészt a lemezeim akarva-akaratlanul is arról szólnak, ami az adott időszakban történik velem. Az elsőt azért gondolom "gyereknek", mert teljesen naivan, kötöttségektől és felelősségtől mentesen készült. A második talán attól "férfi", hogy az a feladatnak való megfelelésről, a bizonyításról szólt, és legfőképpen magammal voltam elfoglalva akkoriban. A harmadik meg attól "nő", hogy ezen a területen egy kis forgalmi dugó alakult ki az elmúlt években nálam, és így a női nézőpont megértésére tett kísérlet mint téma egyszerűen adta magát, nem is szólhatott volna másról ez a lemez.
MN: Összegezve az eddigieket, szinte az egész albumot egy tapasztalatlan, erősen formálható énekessel vetted fel, te készítetted a borítót, amin te vagy látható, és most te rendezed a videoklipet. Nem vagy leheletnyit kontrollmániás?
Y: Nem értem, miért mondod ezt... (nevet) Az az igazság, hogy engem a zenén kívül rengeteg más kreatív terület is izgat. A zenét csak nagyjából tízéves korom után szerettem meg, előtte főleg a vizuális és manuális dolgok érdekeltek. Képregényt rajzoltam, a Smena 8-as fényképezőgépemmel fotóztam, programozni tanultam a Commodore 64-esen, fát farigcsáltam, mackóruhát varrtam, vagy a nagymamámmal pulóvert kötöttünk a Rocker Barbie-mnak és hasonlók. Sose tanultam sem fotózni, sem filmezni, sem zenélni; mindent, amit csinálok, autodidakta módon tanultam.
MN: Szoktál nálad képzettebb, ugyanakkor kevésbé sikeres kollégáid felől áradó ellenszenvvel találkozni?
Y: ", persze, volt, aki mondta is. Főleg fiatalabb koromban tudtam borzasztóan elbizonytalanodni, amikor egy diplomás zenész elkezdett akkordokkal meg egyéb szakkifejezésekkel dobálózni.
MN: Szóval téged akkordokkal lehet zavarba hozni?
Y: Igen, meg a plánokkal és blendékkel is eléggé, hisz' a filmes szakzsargont sem ismerem. A helyzet az, hogy nem is igen érdekel az ilyesmi szakizás. Egyáltalán nem célom, hogy ilyen értelemben profivá váljak, nem szeretem a mai, gyártósor jellegű produkciókat, ahol minden területnek megvan a "szakembere". Egyszerűen túl sok ember keze nyomát viseli magán a végeredmény, és az egyéniség elvész félúton. Engem inkább a szerzői megközelítés érdekel, a szubjektív lenyomat.
MN: Hat év telt el a második és a harmadik album megjelenése között. Gondolom, nem ennyi ideig dolgoztál az utóbbin.
Y: Ezt szinte lehetetlen lemérni, hiszen a jegyzetek, vázlatok egy része már elég régen készült. Mindenesetre 2008 elején álltam neki igazán komolyan a munkának - ez 2010 végéig tartott, utána meg a borítóval és a vizuális körítéssel szöszmötöltem. A második lemezen kicsit erőből, megállás nélkül dolgoztam, olyankor is, amikor nem feltétlenül volt hozzá hangulatom, mert úgy voltam vele, hogy "csinálni kell!". Ez az erőlködés nagyon sok vakvágányt eredményezett, ezért az újnál csak akkor dolgoztam, amikor úgy éreztem, hogy minden rendben van a fejemben.
MN: A korábbiakkal ellentétben ezen az albumon nincs karakteres sláger.
Y: Igen, ez szándékos. Nem akartam arcba tolakodós, százszázalékosan hagyományos dalokat készíteni ezúttal, sokkal fontosabb volt magának az albumnak az egysége. Valamint az ének szerepe sem feltétlenül szólisztikus, inkább zenébe simuló. Úgy gondolom, hogy ez olyan lemez, amit lehet ugyan hallgatni aláfestésként egyéb tevékenységekhez is, de ha odafigyelsz rá igazán, akkor egy teljesen más rétege is kibomlik.
MN: Hogy vagy azzal, hogy többek közt reklámokban, filmekben, számítógépes játékokban is felhasználják a zenéidet?
Y: Én ezzel eléggé oké vagyok, tudtommal nem volt olyan felhasználás eddig, ami totál vállalhatatlan. Amúgy az egyáltalán nem rossz dolog, hogy egyéb területeken használják a zenéimet: mivel egyre kevesebb lemezt vesznek, kell valami hordozó, ami eljuttatja a zenét a hallgatókhoz. Már számos olyan visszajelzést kaptam, hogy egy számítógépes játékban vagy egy tévéműsoron keresztül ismerték és szerették meg a zenémet.
MN: Az a hír járja rólad, hogy félig-meddig külföldön élsz.
Y: Igen, ezt már én is hallottam, pedig igazán hosszú időre még sosem mentem el, három-négy hónap volt a leghosszabb egyhuzamban. Szeretek itt élni, Budapest igazán szép és kellemes kulissza. Talán azért sem érzem azt, hogy külföldre kellene költöznöm, mivel a munkám során amúgy is elég sokat utazom.
MN: Lesz az új lemeznek koncertkörútja?
Y: Ez még nem igazán dőlt el. Az első lemez előtt mindössze annyi színpadi tapasztalatom volt, hogy néha a gimnáziumi osztálybulin dj-ztem kazettáról - nem valami nagy sikerrel. Mikor megjelent a Shallow And Profound, elkezdtek jönni a koncertfelkérések, holott akkor szó sem volt még élő produkcióról. Gyorsan összeraktunk valamit, és sodródtam az egésszel, azt se tudtam, mi van. Sokszor azt éreztem, hogy az élő fellépések mélyen a lemez színvonala alatt vannak. Aztán a Splendid Isolationnél magától értetődő volt, hogy csinálni kell a turnét, hiszen ez így szokott lenni, ha kijön egy album; ezúttal szerintem sikerült színvonalasan megcsinálni a koncerteket. Az új album készítése közben viszont elkezdtem azon gondolkodni, hogy ez a koncertesdi egyáltalán mennyire áll közel hozzám...
MN: És arra jutottál, hogy nem nagyon?
Y: Hát, arra jutottam, hogy vannak olyan színpadi élményeim, amik nélkül ma biztosan kevesebb lennék. Szóval valószínű, hogy valamilyen élő produkció lesz, de a zenekari formátum nem biztos, hogy a legmegfelelőbb nekem. És nem szeretnék túl sok fellépést, a hangsúlyt inkább a zenekészítésen tartanám, sok új ötletem van mostanában.
MN: Az első lemezeddel finoman szólva befutottál - nem nyomasztó, hogy amikor kijössz egy új anyaggal, elvárják, hogy legalább annyira jó, de inkább jobb legyen?
Y: Azért nem nagyon tudok mások elvárásaival foglalkozni, mert a különböző vélemények, kritikák egymást kioltó dolgok; elolvasol százat, és semmit nem jelent a végeredmény, nincs tanulság.
MN: Nagyon fiatal voltál, amikor megjelent az első lemezed. 18-19 évesen biztosan tudtad, hogy ezzel akarsz foglalkozni, vagy csak próbálkoztál, és bejött?
Y: Én a magam részéről eltökélt voltam, a gimnázium utolsó pár évét kicsit el is hanyagoltam a zene miatt, amiből persze voltak konfliktusok otthon. Harmadikos gimnazista voltam, mikor megjelent az első dalom, aminek elég jó visszhangja volt, szóval már voltak apróbb jelei, hogy nem teljesen elveszett ügy ez a zenélés. Aztán mikor az első albumon dolgoztam, reméltem, hogy valami kis figyelem meg fény majd esik rá, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy olyan fogadtatása lesz, mint amilyen lett.
MN: Mit szóltak a szüleid?
Y: Meglepődtek, és természetesen nagyon örültek. A nagymamám is nagyon boldog volt, bár eleinte nehezen jegyezte meg a Yonderboi nevet, és volt, hogy azt mondta helyette, hogy Wunderburg. El is gondolkodtam a névváltoztatáson.
MN: Hogyan érint egy 19 éves srácot a hirtelen jött, elsöprő erejű siker?
Y: Annyira nem borított meg, szerintem nem is nagyon fogtam fel. Eleve egy csomó ideig nem hittem el, mindent kisebbítettem - a mai napig ilyen vagyok, mindent elosztok kettővel, és igyekszem kritikusan szemlélni a dolgokat. A magyar sajtó részéről egyébként sokszor éreztem egy jóindulatú túlzást is: eléggé népmesei szenzációként tálalták azt, ami velem történt.
MN: A kis faluból elindult, az egész világot meghódító legényke történetére gondolsz?
Y: Igen. Értettem, hogy miért van erre szükség, de közben azért kicsit nyomasztott is. Nekem nyilván nem ez a szál volt fontos ebben az egész történetben, miközben tudom, hogy idealista elképzelés, hogy csak a zenémre figyeljenek, és kizárólag az alapján ítéljenek meg. Úgy tűnik, sokan álmodoznak arról, hogy megint világverő focicsapatunk lesz, vagy hogy jön egy óriási magyar popprodukció, ami majd leigázza a világ összes slágerlistáját. Ez lehet az oka, hogy a magyar sajtó és a közönség kifejezetten éhes a vízilabdás meg az ilyen wunderburgos történetekre.
Az új Yonderboi-lemezről kritikánk itt olvasható.