Aztán teltek-múltak az évek, sőt az évtizedek, s mára az 55 esztendős zenekar nimbusza és szexepilje tagadhatatlanul megfakult kissé. A verseny erősebb lett, fölértékelődött a marketing, no és talán az óvatos nemzedékváltást sem sikerült örömtelien érzékletessé tenni: egyszóval az együttes kiszorult a hazai koncertélet legbelső és legünnepeltebb köréből. Ám most megújulást hirdetett, ami jó esetben nemcsak a pr-tevékenység megélénkülésében nyilvánul majd meg, hanem hallhatóvá is válik.
Idei első zeneakadémiai fellépésük mindenesetre okot adott a bizakodásra, erről már a koncertet indító Klasszikus szimfónia előadása során meggyőződhettünk. Prokofjev stílparódiájának humora kifejezetten jól állt az együttesnek, amely Tfirst Péter koncertmesteri lendületét átvéve száguldott végig a nyitószámon. Helyenként ugyan túlpoentírozva vagy éppen az optimálisnál emeltebb hangerővel játszották Prokofjevet, de mindvégig a nézőteret is megfertőző derűvel. Ami aztán jócskán el is kélt, hiszen a szünet előtti másik szám, a lett Pēteris Vasks 1997-es „Távoli Fény” Hegedűversenye olyan feszélyező üveghangmenetekkel indult a szólóhegedűn, hogy az megmagyarázta, miért is tilos a koncerttermekbe kutyát bevinni. A közönség tartózkodása aztán hamar feloldódott, amikor kiderült, hogy e kortárs mű már-már érzelmesen romantikus, s még a Sosztakovics előtti tiszteletteljes kalaplengetésnek is jut benne szerep. A Bartók Világverseny győzteseként megismert francia-holland Cosima Soulez-Larivière a versenymű magánszólamával újabb nagy személyes sikert aratott a Zeneakadémián, hála egyszerre filigrán és mégis komoly támadó erejű hegedűhangjának.
Haydnék zenei világát nemcsak a 20. századból visszatekintően ironizálva, de a 19. század elejéről, rövid nadrágos jó tanulóként felelve is meg lehet idézni: ezt bizonyította a második részt indító szám, a kamasz Rossini A-dúr szonátája. A főszerep itt a nagybőgősé, a már az első részben is egy szólista kiállásával muzsikáló Horváth Bence Dánielé volt: igazán derekasan húzta, miatta (is) megérte elővenni ezt a bájosan jelentéktelen zsengét. A koncert azután Schubert III. szimfóniájával zárult, amelynek előadása során a váltig nyomatékos csoportos elán meg az együttes játék összhangja bizony meg-megütközött egymással, s ilyenkor rendszerint az utóbbi erény szenvedett csorbát. De sohasem olyan nagyot, hogy az érdemben megzavarta volna a mulatságot, amely ebben a befejező számban is rendre összekapcsolta egymással a Liszt Ferenc Kamarazenekart és közönségét. S mivel brit tudósok szerint a humorérzék a szexepil egyik fontos tényezője, ezt az összenevetős flörtöt akár ígéretes előjelnek is vehetjük a tiszteletreméltó múltú együttes megújulására.
Zeneakadémia, január 24.
