Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, túl Vámosi János tenorális egyeduralmán, de még bőven innen az „öntevékeny ifjúsági zenekarok” nagy áttörésén, sokak előtt megnyílt a táncdalénekesi pálya.
Közvetlenül Németh Lehel és Korda György nyomában ekkor, 1960-ban tűnt fel az oboát mikrofonra cserélő, s azonnal vezetéknevet váltó Kupsa János is. Jellemző módon egy táncdalénekes-paródia révén fedezték fel, amikor a Pestre akkortájt előszeretettel vissza-visszajáró, kedvesen gejl Vico Torrianit utánozta egy zeneakadémiai gólyabálon.
Az önreflexív szerepfelfogás ilyesformán a kezdetektől Koós megkülönböztető jegye volt, akárcsak az ekkor még szembeötlő cingárság, valamint az ábrázat, amely ha kellett szomorú bohócot idézően búsképűnek, máskor meg szélesen derűsnek mutatta a pódiumművészt.
| ||
Hogy Koós valami mást és többet tud, mint a kollégái, azt számos slágere is ékesen bizonyította. Így például az 1968-as táncdalfesztiválon elsöprő sikert arató Kislány a zongoránál jószerint prózában recitált szakaszait más nemigen tudta volna elfogadtatni. A szentimentális fellengzést kérdő hangsúlyú gunyorossággal elegyítő előadásmódot éppúgy Koós személyisége hitelesítette, akárcsak egy évvel később a Nem vagyok teljesen őrült című Lovas Róbert-szám abszurddal kacérkodó humorát. Mindez persze belül maradt a táncdaléneklés ismerős, megszokott (és politikailag abszolút veszélytelen) keretei között, de mégis frissebb és élettelibb volt a hagyományos produkcióknál.
A trendváltást, vagyis a beat- és rockzene magyarországi frontáttörését idővel a konzerváló-konszolidáló indíttatású táncdalfesztiválok sem tudták feltartóztatni. A hetvenes évek elejére a táncdalénekesi gárda valóságos egzisztenciális kihívás elé került: olyikuk megpróbálta követni a divatot, olyikuk a haknizásba vagy a vendéglátózásba menekülve várta ki a nosztalgiahullám beköszöntét, s jó páran el is hagyták a pályát.
Koós számára az éneklést természetesen magában foglaló, de azon jócskán túlterjedő közönségszórakoztatói, entertaineri tehetsége kínált megújulási lehetőséget. No meg persze Hofi Géza, aki dinamikus felemelkedése közepette, mielőtt még rátalált volna saját, utóbb kizárólagossá váló prolifigurájára, a zenés paródia műfaját is erősen és nagy kedvvel kultiválta.
| ||
A gyors reagálású humorérzék meg a zenei igényesség érintkezési pontjai több évre összekapcsolták kettejük pályafutását, s duójukhoz kültagként olykor Kovács Kati is csatlakozott. Hofi és Koós kettőse részben a rajzfilmes macskaduett révén, de voltaképp már azt megelőzően is a korabeli szórakoztatóipar unikális jelenségévé nőtte ki magát, amelyet a zajos népszerűség mellett filmes tervek és a korban szokatlan bulvárpletykák is megtaláltak.
Duójuknak végül csupán egyetlenegy filmben, Székely István 1973-as Lila ákác remake-jében jutott egy kurta epizódnyi jelenés, ám Koós kisebb-nagyobb szerepekben már korábban is feltűnt a filmvásznon, illetve a tévé képernyőjén. A legtöbbször így-úgy elrajzolt, de váltig nagymenő önmagát alakította, mint például A gyilkos a házban van című 1971-es krimiben, ahol is a mondén életet élő Poós Attila táncdalénekest maga Kloss kapitány, vagyis Stanisław Mikulski fogta vallatóra.
Koós utóbb már Hofi nélkül sem érte be az időközben beütő nosztalgiahullám meglovaglásával. Nagyokat bohóckodott az őt heves rokonszenvével kitüntető Dajka Margittal, kabarézsánerré tette a csujogatóst, a Fradi örökös élszurkolójaként szerepelt, valamint tüntetett „a férjek egyenjogúságáért”. Könnyed és sohasem ellenszenves harsánysága, s persze a személyét övező közszeretet már a nyolcvanas években tévés showmanné avathatta volna – ha a korabeli hazai televíziózás ismerte volna ezt a szerepkört.
| ||
Sajnos, amikor az ezredfordulón végül megtalálta ez a feladat (az RTL Klubon, majd az MTV-n) a közeg és a körítés olcsósága már nem kínált igazi esélyt e kései karrierirány kibontakozása számára. A kilencvenes évektől többféle színpadi feladat is megtalálta. Így önhibáján kívül főszereplője lett az elmúlt évtizedek legnagyobb zenés színházi bukásának: a Nyakfelmetsző Erkel Színházbeli kudarcát döntően nem Sondheim zenéjének és Koós stílusának eltagadhatatlan ütközése magyarázta.
Annál jobban bevált az Operettszínházban, ahol A víg özvegy bájosan fajankó nagykövetét játszotta, Antal Imre Nyegusával frenetikus, külföldi turnékon is piacképes komikus kettőst alkotva. Legutoljára pedig a Krétakör Korrupció című előadásában szerepelt, rezzenetlen vagánysággal, a cím által jelzett közéleti problémát megénekelve.
| ||
Mindemellett vezényelt és anekdotázott, élvezte az életet és a népszerűséget bohém jóbarátja, Bajor Imre társaságában, s idővel nemzedék- és pályatársainak szavakész és nagyvonalú búcsúztatója vált belőle. Legendás kedélye és remek dumája talán csak a legutolsó években hagyta el, de Koós János még fogyatkozó derűvel is igazi bulvárkedvenc maradt.
Méltán, elvégre hosszú évtizedeken át korántsem csupán a saját maga számára tette elviselhetőbbekké a mindennapokat.
Hiányzik a melódia (Koós János táncdalénekes)
Mostanában a könnyűzene egyre gyakrabban fordul húsz-harminc éves emlékei felé. Nincs új a nap alatt, ezredvégi nosztalgia, kimerülő inspirációk - bonyolult a dolog. De akárhogy is: mi a helyzet Koós Jánossal? M agyar Narancs: Azt olvastam, hogy a főiskolán tűnt fel egy Vico Torriani-pamflettel. Miért pont Vico Torriani, és miért pont pamflet?
