Interjú

„Kontrollált extázis”

Jonas Kaufmann operaénekes

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2020.10.10 12:09

Zene

Jellegzetesen sötét színezetű, fényes, tiszta tenorhang, kivételes színészi adottságok, film­sztár külső. Négy évvel ezelőtt egy különleges, Mahler, Richard Strauss, Britten műveiből álló dalciklussal nyűgözte le a magyar közönséget, azóta szinte éves rendszerességgel jár vissza, legutóbb a Nessun dormától Lehár Vágyom egy nő után című örökzöldjéig hat áriával és négy ráadással vette le a lábáról az Eiffel park közönségét.

Magyar Narancs: Úgy hírlik, a járványhelyzet miatti kényszerszünetet azzal töltötte, hogy privát körülmények között rögzítette legújabb albumát, a Selige Stundét. Mennyire vágta keresztbe a művészi számításait a karantén?

Jonas Kaufmann: Hosszabb szünetre, némi leállásra vágytam, és mit tesz isten, megkaptam. Utólag visszagondolva, rossz ómennek bizonyult, hogy Korngold A halott város című operájában léptem utoljára színpadra Münchenben… De igyekeztem minél hasznosabban tölteni a halott időt. A lockdown után azt gondoltam, itt az ideje, hogy visszatérjek az elmúlt években elhanyagolt szerelmemhez, a dalrepertoárhoz. Valahol mindig is szabadabb, szuverénebb, kompromisszummentesebb kifejezési formának találtam a daléneklést, mint az operák kötött világát. Felhívtam hát régi harcostársamat, Helmut Deutschot, a dalestjeim zongorakísérőjét azzal, hogy mi lenne ha, rögzítenénk egy érdekes dalválogatást. Több se kellett, örömmel kötélnek állt. Készítettünk egy „kívánságlistát” a ritkán játszott Schubert-, Brahms-, Strauss- és Mahler-művekből. Mivel kormányrendelettel bezáratták a stúdiókat, egy házi stúdióban dolgoztunk, és ez a „hogyan kovácsoljunk előnyt a hátrányból” hozzáállás a javunkra is vált. A spontaneitás szabadságával vetettük bele magunkat ebbe a szép kalandba. Jó volt megélni, hogy a Selige Stunde című albummal közelebb kerültünk a dalok és koruk szelleméhez, hiszen ezeket annak idején nagyrészt intim környezetben, magánszalonokban adták elő.

MN: Korábban már megélt egy súlyos határhelyzetet, amikor hangszalagbevérzés miatt kénytelen volt szüneteltetni az éneklést. Miben változtatta meg fizikailag, lelkileg ez a tapasztalat?

JK: Nehéz hónapokat éltem meg 2016-ban, még beszélnem sem volt szabad. Nagyfokú önfegyelmet, türelmet és optimizmust igényelt, hogy ne adjam át magam a természetes nyugtalanságnak, a „mi lesz, ha elveszítem az énekhangomat, ha ez a ravasz kis hangszer nem fog többé tökéletesen működni” állapotnak. Hál’ istennek nem döntött le a lábamról az aggodalom, nem győzött rajtam a reménytelenség. Ezzel együtt megfogalmazódott bennem, hogy ha mégis pályát kell majd módosítanom, akkor átigazolnék karmesternek. Szerencsére soha nem tartoztam azon énekesek sorába, akik elájulnak maguktól, és a saját fontosságuk, népszerűségük, teljesítményük dicsfényében fürdenek.

MN: A járvány alatt segélyalapot hozott létre, főképp rászoruló zenészek megsegítésére. A német kormány segélyezési intézkedései nem bizonyultak elegendőnek?

JK: Számos streaming koncertet szerveztem a munka nélküli énekesek támogatására. Németország a művészetet és a kultúrát a társadalom alappilléreinek tekinti, de ez a hozzáállás gyakran csak az elméletek, az elképzelések szintjén jelenik meg a valóságban. Szó se róla, a segélyintézkedések terén is van mit javítani, különösen a társadalom leszakadó szféráiban, a hátrányos helyzetűek, a menekültek, a bevándorlók körében. Ami pedig a művészetet illeti, nem tapasztalom, hogy a politikusok különösebben aggódnának, vagy a szívükön viselnék az állás nélkül maradt művészeti dolgozók ügyét.

MN: Nehéz idők jönnek a klasszikus zenére?

JK: Ha továbbra is a pandémia irányítja az életünket, jelentős korlátozásokat kell megtapasztalunk az egész kultúra területén, nem csak a zenés szakmában. Mivel ez a szegmens a közönség részvétele nélkül elképzelhetetlen, a kulturális eseményekre összességében katasztrofális idők várnának. A művészeket az a veszély fenyegeti, hogy elesnek lehetőségektől, felkérésektől, amelyeket a Covid előtt maguktól értetődőeknek tekintettünk. Gondolok itt elsősorban a nagy létszámú koncertekre, fesztiválokra. A társadalmi távolságtartás élet- és színpadidegen megoldásokra kényszeríti az alkotókat. Elég hervasztó távlatnak tűnik a 70-es évek stílusához való visszatérés, amikor az énekesek még a szerelmi duettekben is egymástól távol, egyedül énekeltek. A fiatal zenei tehetségeket féltem, akik előtt teljesen bizonytalan a pályakép, hiába fektettek be sok évet a hangszeres tudás elsajátításába, ha azt nem lesz hol kamatoztatni.

MN: Az idén debütált volna a Veronai Arénában. A nyári operaévad elmaradását az elúszott lehetőségek kategóriájába sorolja, vagy pótolható még a kaland?

JK: A szabadtéri koncertek terén kárpótolt Nápoly, ahol az Aida koncertszerű változatát adtuk elő Michele Mariotti vezényletével. Verona beteljesületlen szerelem az életemben, jövőre, remélem, beteljesül. Teljes Wagner-repertoárt kérnek tőlem, de nem tágítok attól az elképzelésemtől, hogy Verdi és Puccini is helyet kapjon a gálaestem programjában.

MN: Állandó védjegyeként tartják számon a karakterek komplexitásának a hangsúlyozását. Melyik szerepek igényelték eddig a legnagyobb lelki rákészülést, boncolgatást?

JK: A Wagner-szerepek szuperhős, macsó oldalát meglehetősen nevetségesnek tartom, ezzel szemben a titkok, a gyarló emberi sorsok felfejtése jóval izgalmasabb kaland. Ezért szeretem Wagner óriásait történelmi díszlettől, hősi mítosztól megfosztott színpadi közegben megformálni. Ilyen volt a müncheni, Richard Jones rendezte Lohengrin, a MET-beli posztapokaliptikus világba helyezett Parsifal. A Tannhäuser és Britten Peter Grimese még várat magára, mint nagy falat.

MN: A Mount Everest megmászásához hasonlította Otello szerepét, amelyet a londoni és müncheni színpadi változat után nemrég lemezre vett egyik kedvenc karmesterével, Antonio Pappanóval.

JK: Hosszú út vezet a velencei mór szívéhez. Több állomást bejártam vele, amíg felfedte nekem a törékenységét. Otellóban az az igazi kihívás egy énekes számára, hogy felkutassa a származásában gyökerező motivációkat. Mindig megkérdezik tőlem, hogyan tudok együtt érezni egy elvetemült gyilkossal. Ám ez súlyos leegyszerűsítés. Csak akkor pillanthatunk be Otello sebzett lelkébe, ha a domináns harcos mögött látjuk a szerelmi csatatéren bizonytalan, kishitű, gyanakvó férfit. Az idegent, a muszlimot, a feketét, akinek a katonai sikerei adnak rangot, de nem fogadják el őt a társadalom részeként. Szent meggyőződése, hogy a környezete csak arra vár, mikor dobja őt Desdemona. Számomra Verdi Otellója nem a pusztító féltékenység drámája, hanem az önbecsülés hiányáé. Nehéz szerep, de nem vokálisan tesz próbára, hanem a totális érzelmi belefeledkezés kísértése miatt. Verdi zenéje annyira elragadtat, hogy vigyáznom kell, ne veszítsem el éneklés közben az önkontrollt. Egy részemnek mindig vissza kell tartania, ne csússzak át teljesen a karakterbe. Karajan ezt az állapotot nevezte kontrollált eksztázisnak.

MN: Egyetért Alfredo Kraus mondásával, hogy a színpad a művészt formálja, de az énekest tönkreteszi?

JK: Lényegében ez is az Otello-téma egyik változata: a művész érzelmi részvétele nem terjedhet olyan messzire, hogy az énekes szenvedjen. A kreativitás, a játék, a vokális jelenlét egyensúlyának a megtartása a mi szakmánk egyik legnagyobb kihívása.

Neked ajánljuk