Interjú

„Kontrollált extázis”

Jonas Kaufmann operaénekes

Zene

Jellegzetesen sötét színezetű, fényes, tiszta tenorhang, kivételes színészi adottságok, film­sztár külső. Négy évvel ezelőtt egy különleges, Mahler, Richard Strauss, Britten műveiből álló dalciklussal nyűgözte le a magyar közönséget, azóta szinte éves rendszerességgel jár vissza, legutóbb a Nessun dormától Lehár Vágyom egy nő után című örökzöldjéig hat áriával és négy ráadással vette le a lábáról az Eiffel park közönségét.

Magyar Narancs: Úgy hírlik, a járványhelyzet miatti kényszerszünetet azzal töltötte, hogy privát körülmények között rögzítette legújabb albumát, a Selige Stundét. Mennyire vágta keresztbe a művészi számításait a karantén?

Jonas Kaufmann: Hosszabb szünetre, némi leállásra vágytam, és mit tesz isten, megkaptam. Utólag visszagondolva, rossz ómennek bizonyult, hogy Korngold A halott város című operájában léptem utoljára színpadra Münchenben… De igyekeztem minél hasznosabban tölteni a halott időt. A lockdown után azt gondoltam, itt az ideje, hogy visszatérjek az elmúlt években elhanyagolt szerelmemhez, a dalrepertoárhoz. Valahol mindig is szabadabb, szuverénebb, kompromisszummentesebb kifejezési formának találtam a daléneklést, mint az operák kötött világát. Felhívtam hát régi harcostársamat, Helmut Deutschot, a dalestjeim zongorakísérőjét azzal, hogy mi lenne ha, rögzítenénk egy érdekes dalválogatást. Több se kellett, örömmel kötélnek állt. Készítettünk egy „kívánságlistát” a ritkán játszott Schubert-, Brahms-, Strauss- és Mahler-művekből. Mivel kormányrendelettel bezáratták a stúdiókat, egy házi stúdióban dolgoztunk, és ez a „hogyan kovácsoljunk előnyt a hátrányból” hozzáállás a javunkra is vált. A spontaneitás szabadságával vetettük bele magunkat ebbe a szép kalandba. Jó volt megélni, hogy a Selige Stunde című albummal közelebb kerültünk a dalok és koruk szelleméhez, hiszen ezeket annak idején nagyrészt intim környezetben, magánszalonokban adták elő.

MN: Korábban már megélt egy súlyos határhelyzetet, amikor hangszalagbevérzés miatt kénytelen volt szüneteltetni az éneklést. Miben változtatta meg fizikailag, lelkileg ez a tapasztalat?

JK: Nehéz hónapokat éltem meg 2016-ban, még beszélnem sem volt szabad. Nagyfokú önfegyelmet, türelmet és optimizmust igényelt, hogy ne adjam át magam a természetes nyugtalanságnak, a „mi lesz, ha elveszítem az énekhangomat, ha ez a ravasz kis hangszer nem fog többé tökéletesen működni” állapotnak. Hál’ istennek nem döntött le a lábamról az aggodalom, nem győzött rajtam a reménytelenség. Ezzel együtt megfogalmazódott bennem, hogy ha mégis pályát kell majd módosítanom, akkor átigazolnék karmesternek. Szerencsére soha nem tartoztam azon énekesek sorába, akik elájulnak maguktól, és a saját fontosságuk, népszerűségük, teljesítményük dicsfényében fürdenek.

MN: A járvány alatt segélyalapot hozott létre, főképp rászoruló zenészek megsegítésére. A német kormány segélyezési intézkedései nem bizonyultak elegendőnek?

JK: Számos streaming koncertet szerveztem a munka nélküli énekesek támogatására. Németország a művészetet és a kultúrát a társadalom alappilléreinek tekinti, de ez a hozzáállás gyakran csak az elméletek, az elképzelések szintjén jelenik meg a valóságban. Szó se róla, a segélyintézkedések terén is van mit javítani, különösen a társadalom leszakadó szféráiban, a hátrányos helyzetűek, a menekültek, a bevándorlók körében. Ami pedig a művészetet illeti, nem tapasztalom, hogy a politikusok különösebben aggódnának, vagy a szívükön viselnék az állás nélkül maradt művészeti dolgozók ügyét.

MN: Nehéz idők jönnek a klasszikus zenére?

JK: Ha továbbra is a pandémia irányítja az életünket, jelentős korlátozásokat kell megtapasztalunk az egész kultúra területén, nem csak a zenés szakmában. Mivel ez a szegmens a közönség részvétele nélkül elképzelhetetlen, a kulturális eseményekre összességében katasztrofális idők várnának. A művészeket az a veszély fenyegeti, hogy elesnek lehetőségektől, felkérésektől, amelyeket a Covid előtt maguktól értetődőeknek tekintettünk. Gondolok itt elsősorban a nagy létszámú koncertekre, fesztiválokra. A társadalmi távolságtartás élet- és színpadidegen megoldásokra kényszeríti az alkotókat. Elég hervasztó távlatnak tűnik a 70-es évek stílusához való visszatérés, amikor az énekesek még a szerelmi duettekben is egymástól távol, egyedül énekeltek. A fiatal zenei tehetségeket féltem, akik előtt teljesen bizonytalan a pályakép, hiába fektettek be sok évet a hangszeres tudás elsajátításába, ha azt nem lesz hol kamatoztatni.

MN: Az idén debütált volna a Veronai Arénában. A nyári operaévad elmaradását az elúszott lehetőségek kategóriájába sorolja, vagy pótolható még a kaland?

JK: A szabadtéri koncertek terén kárpótolt Nápoly, ahol az Aida koncertszerű változatát adtuk elő Michele Mariotti vezényletével. Verona beteljesületlen szerelem az életemben, jövőre, remélem, beteljesül. Teljes Wagner-repertoárt kérnek tőlem, de nem tágítok attól az elképzelésemtől, hogy Verdi és Puccini is helyet kapjon a gálaestem programjában.

MN: Állandó védjegyeként tartják számon a karakterek komplexitásának a hangsúlyozását. Melyik szerepek igényelték eddig a legnagyobb lelki rákészülést, boncolgatást?

JK: A Wagner-szerepek szuperhős, macsó oldalát meglehetősen nevetségesnek tartom, ezzel szemben a titkok, a gyarló emberi sorsok felfejtése jóval izgalmasabb kaland. Ezért szeretem Wagner óriásait történelmi díszlettől, hősi mítosztól megfosztott színpadi közegben megformálni. Ilyen volt a müncheni, Richard Jones rendezte Lohengrin, a MET-beli posztapokaliptikus világba helyezett Parsifal. A Tannhäuser és Britten Peter Grimese még várat magára, mint nagy falat.

MN: A Mount Everest megmászásához hasonlította Otello szerepét, amelyet a londoni és müncheni színpadi változat után nemrég lemezre vett egyik kedvenc karmesterével, Antonio Pappanóval.

JK: Hosszú út vezet a velencei mór szívéhez. Több állomást bejártam vele, amíg felfedte nekem a törékenységét. Otellóban az az igazi kihívás egy énekes számára, hogy felkutassa a származásában gyökerező motivációkat. Mindig megkérdezik tőlem, hogyan tudok együtt érezni egy elvetemült gyilkossal. Ám ez súlyos leegyszerűsítés. Csak akkor pillanthatunk be Otello sebzett lelkébe, ha a domináns harcos mögött látjuk a szerelmi csatatéren bizonytalan, kishitű, gyanakvó férfit. Az idegent, a muszlimot, a feketét, akinek a katonai sikerei adnak rangot, de nem fogadják el őt a társadalom részeként. Szent meggyőződése, hogy a környezete csak arra vár, mikor dobja őt Desdemona. Számomra Verdi Otellója nem a pusztító féltékenység drámája, hanem az önbecsülés hiányáé. Nehéz szerep, de nem vokálisan tesz próbára, hanem a totális érzelmi belefeledkezés kísértése miatt. Verdi zenéje annyira elragadtat, hogy vigyáznom kell, ne veszítsem el éneklés közben az önkontrollt. Egy részemnek mindig vissza kell tartania, ne csússzak át teljesen a karakterbe. Karajan ezt az állapotot nevezte kontrollált eksztázisnak.

MN: Egyetért Alfredo Kraus mondásával, hogy a színpad a művészt formálja, de az énekest tönkreteszi?

JK: Lényegében ez is az Otello-téma egyik változata: a művész érzelmi részvétele nem terjedhet olyan messzire, hogy az énekes szenvedjen. A kreativitás, a játék, a vokális jelenlét egyensúlyának a megtartása a mi szakmánk egyik legnagyobb kihívása.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.