Könyv - A giccsadó védelmében - Szabó T. Anna: Villany

  • Vári György
  • 2010. szeptember 9.

Zene

"Kicsi kunyhóban szeretet, / Szeressétek a gyereket. / E szent karácsony ünnepén / Önöknek ezt kívánom én". Ezeket a méltán híressé vált sorokat Karinthy írta a múlt századelőn Szabolcska Mihály nevében, de egészen megdöbbentő, hogy szegény Szabolcska legjobb XXI. századi tanítványa, Szabó T. Anna Villany című kötetére is mennyire pontosan találnak. Mind a versikék tematikája, mind hangvételük tekintetében.

"Kicsi kunyhóban szeretet, / Szeressétek a gyereket. / E szent karácsony ünnepén / Önöknek ezt kívánom én". Ezeket a méltán híressé vált sorokat Karinthy írta a múlt századelőn Szabolcska Mihály nevében, de egészen megdöbbentő, hogy szegény Szabolcska legjobb XXI. századi tanítványa, Szabó T. Anna Villany című kötetére is mennyire pontosan találnak. Mind a versikék tematikája, mind hangvételük tekintetében.

Már a mottószerű nyitóköltemény első strófája is egészen váratlan mélységekbe visz, a tárgyias költészetre oly igen jellemző pontos megfigyeléseivel: "Fekete győz a fehéren, / árnyuk rávetül a holdra, / a láthatót sötétre váltja: / a fény helyén saját hiánya". A sötétség tehát nem más, sűríti Szabó T. verssé a felismerést, mint az az állapot, amikor nincsen fény. Ebben a szellemben megyünk tovább: "Láttam, akibe hálni jár a lélek. / Azóta sem tudok gondolni másra. / Még ég a villany, még lélegzem, élek, / hála, hála". Hát mit ki nem találunk a haldoklóra, tessék: hogy hálni jár belé a lélek. És hogy aztán az ezzel merészen szembeállított életet a levegővel és a fénnyel kapcsoljuk össze, az külön lélegzetelállító. És még rímel is. Szabó T. Anna soraiban annyira nincsen semmi saját, hogy nemhogy az őt megelőző költői nyelvekhez nem alakít ki semmilyen viszonyt, mint ezt a raklapszámra gyártott, hommage-verseknek álcázott üres tiszteletkörök tanúsítják, hanem még a hétköznapi nyelvhasználat legbanálisabb kliséit is gond nélkül átveszi, legfeljebb kissé meghatódik rajtuk, elvégre mégiscsak versről van szó. A költők című poémában például az ihletett lírikus egyszerre tudálékos és semmitmondó szemináriumot tart a nép egyszerű lányának, a költészethez persze mit sem konyító, ugyanakkor "búzaszőke szép kozmetikusnak", aki, képzeljék, ilyen butaságokat kérdez, hogy: "Miért írsz verset? Valami baj ért?" Csacsi. Hasonló, bár kicsit még rosszabb a helyzet, amikor a költő óvodás kisfiát és barátját javítja ki, hogy nem a Dávid, hanem a Nietzsche mondta, hogy Isten meghalt. Ezt nyilván nem árt időben tisztázni.

Az ág, ki nem találják, úgy csapódik be, mint - na? - a gránát, és ettől aztán "A szív kihagy, és az idő megáll, / mint a halálban". Ilyen nehéz nekünk, embereknek, hogy bármikor a fejünkre eshet egy féltégla - a költő emiatt aztán függ élete, bizony-bizony, "fonalán", igen, "mint zsinóron a báb". Attól tartok, hogy a derék Kozsó fénykorában itt azért összehúzta volna a szemöldökét; Király Levente szerkesztő simán továbbengedte. És még mindig csak a 13. oldalon járunk, ennél csak durvábbak jönnek.

Nehéz választani, de talán a Katonadal az abszolút mélypont: "Én nem szurkálok szereket / az én szerem a szeretet". Csak remélni tudjuk, hogy a szerző nemcsak szereket nem szurkál, de mindennap kétszer fogat is mos, és a villamoson rendesen átadja a helyét az időseknek. Különben ez a jól nevelt lírai alany egy anyuka, azért is ilyen jóságos, de azért ő is elpilled néha. Olyankor nem akar: "felkelni, megfürödni, / nem jönni-menni, tenni-venni", hanem pancsolni akar. Mit tesz tehát alapjáraton egy anyuka az anyaságról híre alapján igen sokat tudó, olyan érzékletesen beszélő költő szerint? Hát jön-megy, és közben alkalomadtán tesz-vesz. Ebből eltéveszthetetlenül ráismerünk: ha ilyen jön szembe, tuti anyuka. A tájleíró költemények hasonló láttató erővel vallanak a "szép tájról": "ha látsz mezőt és kék hegyet / és várakat és házakat / és szélsörényes réteket / és messzi sziklaszálakat". Kicsi kunyhó, szerető szív, messze égbolt, tiszta kék. A kötetet végigolvasva végképp világossá lesz, hogy üres póz csak - mint a többi, költészetet magasztaló romantikus banalitás - a deklaráció: "Az írás ellentmondás. Magunknak, hatalomnak". Ugyan már.

S ahogy az emlékkönyvköltészetben lenni szokott, itt sem úszszuk meg hasznos tanácsok nélkül: ha fentebb említett tájelemeket látod, akkor: "mindegy, hogy hol jársz, szállj ki gyorsan /, érezd, hogy nem vagy még halott: / mezítlábazz a meleg porban / indulj tovább gyalog". Lassan járj, tovább érsz, minden órádnak leszakaszd virágát. Aztán: "merj sírni, fájni, felnevetni... légy újra az, ki egyszer voltál..., hogy az legyél, aki lehettél /, de azt szeresd, akit szerettél", vagy "engedd már végre el magad" és végül a koronaékkő: "légy egész... értsd meg magad, ahogy az ember érti". A kongóan üres, patetikus pózban előadott közhelyek kimeríthetetlen kincsesháza ez a vékonyságában is imponálóan buta gyűjtemény.

Az Április című klapanciában együtt van mindössze 8 sorban dobogó szív, fény, ég, csók és csivitelő kismadár és persze a tanulság, ami mindezekből következhet: "szeretni jó". Ahogy a költő egyre többet emlegeti a szeretetet ezekben az áldott emlékű Pósa Lajos bácsit mélyen alulmúló, álnaivan gügyögő csasztuskákban, úgy nő az olvasóban a nagy löttyös indulat.

A Mária mondja című vers világosan értésünkre adja, hogy a Szűzanya örül gyermekének, a Megváltónak, mi több, szereti is. Annyira, hogy a vers tanúsága szerint énekel is neki, de még meg is simogatja. Didaxisban nemigen érez gátlásokat a szerző, Máriának immár egy másik versben azt adja a szájába, hogy "Szép az arany, jó a szándék- / de a gyermek az Ajándék". Értik, a pénz nem boldogít. Hogy ehhez rögtön az Istenanyát kellett előszedni, nem vall szerénységre.

A kötetben van pár szép kis dalszerű vers, és már ez a körülmény is a kiadói-szerkesztői felelősségre hívja fel a figyelmet. Ezt a kötetet, ezekkel a sorokkal nem lett volna szabad kinyomtatni, éppen a tehetségesen indult szerző és a legnagyobb magyar szépirodalmi kiadó megszolgált presztízsének védelmében.

Magvető, 2010, 130 oldal, 2290 Ft

Neked ajánljuk