Zene

Egy 1978-as bécsi Trubadúr Karajannal, egy 1982-es milánói Ernani Mutival, valamint egy 1992-es londoni Otello Soltival - a közelmúlt operajátszásának osztályon felüli régiójából kínál többszörösen reprezentatív antológiát Plácido Domingo három Verdi-előadása, mely most kedves Puccini-szerepeinek nyomában egyetlen dobozba zárva várja a 69 esztendős dalszínházi imperátor rajongóit. A már jó ideje karmesterként és operaigazgatóként, újabban pedig immár baritonként is tevékeny Domingót tenorpályafutásának viruló teljében mutatja ez a három előadás, míg a három szerep jószerint páratlan zenés színészi tehetségének különb-különbféle oldalait bámultatja velünk.

Igaz ugyan, hogy a meleg vizet és a spanyolviaszt nem kell föltalálni - de megtiltva azért nincsen, hogy újra és újra föltalálják, és ebből alkalmasint elég jól lehet élni. A drámagyárban legalábbis így van - és nem a "nincs új a Nap alatt" miatt, hanem mert a tuti az tuti. Hamarjában Bernard Slade és Neil Simon neve jut eszembe - ők mindketten a meleg vízben és a spanyolviaszban utaznak, első osztályon méghozzá, még inkább magángépen.

című könyve "életrajzi regénnyé összeálló novellafüzér" - mondja a fülszöveg. Persze, de ahogy egy "útinapló szempontjából lényegtelen, mi található egy városban", úgy az életrajznál sem érdekes, mi volt, mi van egy életben.

Látszólag ellene dolgozik a sors: Peaches a júliusi portugál Marés Vivas fesztiválon mamutnak öltözve (!) óvatlanul leugrik a dobfelszerelésről, és szétroncsolja jobb bokáját. Ennek dacára egy kifejezetten virgonc Peaches mutatkozik be a Sziget közönségének: előbb konkrétan komondornak (na jó: meglehet, mamutnak) öltözve, majd kapucnis kamuflázsban ugrál és énekel - mögötte az extravagáns Sweet Machine trió nyomul.

"A baj csak az veled, mondtam magamban, hogy mindig megfordítod a képeslapot, és elolvasod az üzenetet. Amit láthatatlan tintával, vérrel és könnyel írnak." Ekképp filozofál Lew Archer hetedik (1958-as keltezésű) nyomozása során egy szépséges, horgászokkal pettyezett tengerpartot szemlélve, s keserű önvádjával tevékenysége lényegéről vall.

Amilyen híres Kilgore ezredes aranyköpése (I love the smell of napalm in the morning), majdnem olyan híres, igaz, kevésbé pallérozott, főleg a 80-as évek tévésorozatain szocializálódott amerikaiak körében John "Hannibal" Smith ezredes szövege (I love it when a plan comes together). Az amerikai hadsereg e két díszpéldánya közül kétségtelenül Hannibal kezéhez tapad kevesebb embervér, és ha az ütközetben elhullt ártatlanok számát tekintjük, még jobb a mérlege: a The A-Team című tévésorozat, melynek az örökkön szivarozó galambősz Hannibal volt az egyik arca, kevés vért használt, inkább a családbarát, matchboxeladásokat ösztönző akciókban utazott.

Verses reklámtáblák népszerűsítik a Petőfi Irodalmi Múzeumban Olvass, bolyongj, szeress címmel nyílt Faludy-kiállítást az 1-es, 2-es és 3-as metróvonalon - a költő idén lenne százéves. A mondott hirdetési felületeken Faludy György egy-egy versét vagy versrészletét lehet olvasni; Gyermekkor az első háborúban, Monológ életre-halálra, Gyermekkori koldusok, ilyenek - tizenhétről tudunk, 200 darab plakáton; kétségtelenül mind Budapestről szólnak. Az apró változás is változás.

A régmúltban meghatározó zenekarok újjáalakulás utáni koncertjei mindig kétesélyes élménnyel kecsegtetnek - hiszen a történelmi találkozás örömét nagy eséllyel elhomályosítja a reszketeg nyugdíjasok keserű láthatása. Különösképp veszélyes a helyzet, ha olyan bandáról van szó, melyhez sehogy sem illik a jókedvű nosztalgia - és John Lydon paradigmatikus posztpunkzenekara bizonyosan ilyen. Elvégre a Public Image Ltd. 1978-as születésekor éppen azzal határozta meg magát a rock gyökereihez visszanyúló punk ellenében, hogy a múltba vetett tekintet helyett mereven a jövőbe nézett.

A Predators dicséretes visszatérés az ősforráshoz. Az 1987-es John McTiernan-féle eredeti ügyesen ötvözte a sci-fit az akciófilmmel - azon belül az idegen inváziós és a kommandós-partraszállós szubzsánereket -, legszebb erénye mégis az egyszerűség, a tiszta vonalvezetés volt. Ezt az exploitation jellegű folytatásokról már nem mondhatjuk el. Antal Nimród bizonyára nem okozott csalódást Robert Rodriguez producernek: biztos kézzel vezényelte le e műfaji kötelező gyakorlatot. Pados Gyula operatőr hozza a látványt, a sztárokkal megtűzdelt szereplőgárda a figurákat.

Aligha árulunk el különösebb újdonságot azzal, hogy Magyarországon - gyakorlatilag függetlenül az éppen aktuális társadalmi berendezkedéstől - bizonyos költségvetési határ felett kizárólag kurzusdarabok születtek. Így van ez ma is, s forradalmi változás nem látszik sem a közeli, sem a távoli jövőben. Ilyenformán az, hogy az 1968-as keltezésű Egri csillagok a bevégzettnek tekintett konszolidáció filmje, voltaképpen huszadrangú információ - kivált, ha egy DVD kikölcsönzése vagy megvásárlása a tét napjainkban. Mondjuk az sem csoda, hogy nem volt ez másként a film bemutatója idején sem: a közönség letojta, a kritikának eszébe sem jutott ilyesmit szóba hozni; más, bár kétségkívül rokon szempontok szerint szerette vagy nem szerette - egy kis utánaolvasást persze mindenképpen megér a fogadtatása.

Lehet valami munkaverseny Hollywoodban, feltehetően Gregory Peck közelgő századik és Audrey Hepburn közelgő nyolcvanhetedik születésnapja alkalmából (szinte egyszerre ünneplik, 2016-ban, egy hónap sincs köztük). Érjük el a százhetven százalékos termelékenységet Olaszország - utazási irodáknak különösen kedves - tájain játszódó szerelmes marhaságokból. A kitűzött versenyfelhívás teljesítése a hátralevő időszakban úgy évi két-három filmet igényel (s akkor lefedjük a csizmát a Dolomitoktól Calabriáig, de jut időnk még Szicíliára is). Idén különösen ígéretes a kitűzött terv teljesítése, alig egy-két hónapja volt szerencsénk a következő oldalon okkal dicsért Kristen Bell római megmozdulásait (társkeresési aranyoskodás zömmel) követni a plázák vásznán - nagy napjait éli a honi DVD-forgalmazásban is a művésznő, a Minden kút Rómába vezetnek is most van épp a premierje.