Sziget - Közönséges bálvány - PiL

  • Nagy V. Gergõ
  • 2010. augusztus 19.

Zene

A régmúltban meghatározó zenekarok újjáalakulás utáni koncertjei mindig kétesélyes élménnyel kecsegtetnek - hiszen a történelmi találkozás örömét nagy eséllyel elhomályosítja a reszketeg nyugdíjasok keserű láthatása. Különösképp veszélyes a helyzet, ha olyan bandáról van szó, melyhez sehogy sem illik a jókedvű nosztalgia - és John Lydon paradigmatikus posztpunkzenekara bizonyosan ilyen. Elvégre a Public Image Ltd. 1978-as születésekor éppen azzal határozta meg magát a rock gyökereihez visszanyúló punk ellenében, hogy a múltba vetett tekintet helyett mereven a jövőbe nézett.

A régmúltban meghatározó zenekarok újjáalakulás utáni koncertjei mindig kétesélyes élménnyel kecsegtetnek - hiszen a történelmi találkozás örömét nagy eséllyel elhomályosítja a reszketeg nyugdíjasok keserű láthatása. Különösképp veszélyes a helyzet, ha olyan bandáról van szó, melyhez sehogy sem illik a jókedvű nosztalgia - és John Lydon paradigmatikus posztpunkzenekara bizonyosan ilyen. Elvégre a Public Image Ltd. 1978-as születésekor éppen azzal határozta meg magát a rock gyökereihez visszanyúló punk ellenében, hogy a múltba vetett tekintet helyett mereven a jövőbe nézett. Lydon előző bandája, a Sex Pistols traumatikus felbomlását követően éppolyan bőszen viszolygott az újrahasznosított Chuck Berry-riffektől, amilyen hevesen elutasította a ska vagy a mod felmelegítését - s ekképp a kísérletező kedvű PiL első három lemezén jobbára új terrénumok felé igyekezett utat törni. Így talán némiképp zavarba ejtő, hogy majd' húsz évvel a feloszlás után Lydon zenekara a hőskorszakból válogatott programmal (egyébiránt egy hírhedt vajreklám bevételéből) retróturnéba kezdett.

Ráadásul ez a PiL már nem az a PiL - vélhették a nagyszínpad fenemód ritkás közönségéből távol maradók, hiszen az eredeti felállásból már csupán Lydon erősíti a gárdát, minden más poszton újabban rekrutált (a basszeros Scott Firth) vagy kései felállásokból ismerős (Lu Edmonds és Bruce Smith) tagok vonulnak a színpadra. Ám a zenekar fekete-fehér imázsához (melyben immár Firth ősz haja is fontos szerepet kap) tökéletesen alkalmazkodó garnitúra nem csupán hökkentően jól néz ki, de meglepően összeszokott és rendezett benyomást kelt. Nemrégiben még arról szólt a fáma, hogy Lydont egy koncert közben magára hagyták társai, ám ezúttal példás összhangban indul az előadás, ráadásul olyan súlyos, tömény, bivalyerős hangzással, amely már önmában rácáfol a szenilis haknit jósolókra. Csupán a Martens félcipőbe és fekete mellénybe öltözött Lydon fest eleinte kevésbé meggyőzőnek, mivel a koncertnyitó This Is Not A Love Song után halálra váltan panaszkodik a fülledt meleg miatt. Ám néhány percre rá - talán a gyakorta ízlelt konyak miatt - ő is magára talál. Mackósan sasszézni kezd, káromkodik és önfeledten köpköd, s a majd' negyedórásra nyúló Albatrosst már teli tüdőből, vicsorgó grimaszokkal kántálja végig.

Ám - szemben a Pistols tavalyelőtti szigetes koncertjével - nem az (ön)gúnnyal teli bohóckodásról szól a műsor. Inkább Bruce Smith feszes, robotikus dobjátéka és Firth dubos basszusmenetei vonzzák a figyelmet, vagy épp a leginkább Marty Feldmanre emlékeztető Lu Edmonds, amint bizarr gitárjait (egy esetben egy dobként is használt, tizenkét húros bendzsót) vadul nyüstöli, és néha képtelen mozdulattal a levegőbe rúg. Ráadásképp Lydon szárnyaló énekbeszéde is teljes fényében tündököl a masírozós alapok fölött - mindez együtt olyan hatásfokon működik, hogy még az inkább otthoni hallgatásra való számok is (Chant, Flowers of Romance) a slágeresebb tételekhez (Warrior, Public Image és a záró Open Up) hasonlóan lehengerlő erővel szólalnak meg. A legfőbb csúcspont azonban alighanem a lemezen kevéssé izgalmas vallásgyalázás (Religion), amelyet a kaotikus ipari gitártépés és Firth pokolmélyen dübörgő elektromos bőgője letaglózó élménnyé avat. Újszerűségről már nyilván nincsen szó, de nosztalgiáról sem - ez a bámulatos koncert ellenben nagy reményekre ad okot a már beígért új lemezzel kapcsolatban.

Nagyszínpad, augusztus 12.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.