Sziget - Közönséges bálvány - PiL

  • Nagy V. Gergõ
  • 2010. augusztus 19.

Zene

A régmúltban meghatározó zenekarok újjáalakulás utáni koncertjei mindig kétesélyes élménnyel kecsegtetnek - hiszen a történelmi találkozás örömét nagy eséllyel elhomályosítja a reszketeg nyugdíjasok keserű láthatása. Különösképp veszélyes a helyzet, ha olyan bandáról van szó, melyhez sehogy sem illik a jókedvű nosztalgia - és John Lydon paradigmatikus posztpunkzenekara bizonyosan ilyen. Elvégre a Public Image Ltd. 1978-as születésekor éppen azzal határozta meg magát a rock gyökereihez visszanyúló punk ellenében, hogy a múltba vetett tekintet helyett mereven a jövőbe nézett.

A régmúltban meghatározó zenekarok újjáalakulás utáni koncertjei mindig kétesélyes élménnyel kecsegtetnek - hiszen a történelmi találkozás örömét nagy eséllyel elhomályosítja a reszketeg nyugdíjasok keserű láthatása. Különösképp veszélyes a helyzet, ha olyan bandáról van szó, melyhez sehogy sem illik a jókedvű nosztalgia - és John Lydon paradigmatikus posztpunkzenekara bizonyosan ilyen. Elvégre a Public Image Ltd. 1978-as születésekor éppen azzal határozta meg magát a rock gyökereihez visszanyúló punk ellenében, hogy a múltba vetett tekintet helyett mereven a jövőbe nézett. Lydon előző bandája, a Sex Pistols traumatikus felbomlását követően éppolyan bőszen viszolygott az újrahasznosított Chuck Berry-riffektől, amilyen hevesen elutasította a ska vagy a mod felmelegítését - s ekképp a kísérletező kedvű PiL első három lemezén jobbára új terrénumok felé igyekezett utat törni. Így talán némiképp zavarba ejtő, hogy majd' húsz évvel a feloszlás után Lydon zenekara a hőskorszakból válogatott programmal (egyébiránt egy hírhedt vajreklám bevételéből) retróturnéba kezdett.

Ráadásul ez a PiL már nem az a PiL - vélhették a nagyszínpad fenemód ritkás közönségéből távol maradók, hiszen az eredeti felállásból már csupán Lydon erősíti a gárdát, minden más poszton újabban rekrutált (a basszeros Scott Firth) vagy kései felállásokból ismerős (Lu Edmonds és Bruce Smith) tagok vonulnak a színpadra. Ám a zenekar fekete-fehér imázsához (melyben immár Firth ősz haja is fontos szerepet kap) tökéletesen alkalmazkodó garnitúra nem csupán hökkentően jól néz ki, de meglepően összeszokott és rendezett benyomást kelt. Nemrégiben még arról szólt a fáma, hogy Lydont egy koncert közben magára hagyták társai, ám ezúttal példás összhangban indul az előadás, ráadásul olyan súlyos, tömény, bivalyerős hangzással, amely már önmában rácáfol a szenilis haknit jósolókra. Csupán a Martens félcipőbe és fekete mellénybe öltözött Lydon fest eleinte kevésbé meggyőzőnek, mivel a koncertnyitó This Is Not A Love Song után halálra váltan panaszkodik a fülledt meleg miatt. Ám néhány percre rá - talán a gyakorta ízlelt konyak miatt - ő is magára talál. Mackósan sasszézni kezd, káromkodik és önfeledten köpköd, s a majd' negyedórásra nyúló Albatrosst már teli tüdőből, vicsorgó grimaszokkal kántálja végig.

Ám - szemben a Pistols tavalyelőtti szigetes koncertjével - nem az (ön)gúnnyal teli bohóckodásról szól a műsor. Inkább Bruce Smith feszes, robotikus dobjátéka és Firth dubos basszusmenetei vonzzák a figyelmet, vagy épp a leginkább Marty Feldmanre emlékeztető Lu Edmonds, amint bizarr gitárjait (egy esetben egy dobként is használt, tizenkét húros bendzsót) vadul nyüstöli, és néha képtelen mozdulattal a levegőbe rúg. Ráadásképp Lydon szárnyaló énekbeszéde is teljes fényében tündököl a masírozós alapok fölött - mindez együtt olyan hatásfokon működik, hogy még az inkább otthoni hallgatásra való számok is (Chant, Flowers of Romance) a slágeresebb tételekhez (Warrior, Public Image és a záró Open Up) hasonlóan lehengerlő erővel szólalnak meg. A legfőbb csúcspont azonban alighanem a lemezen kevéssé izgalmas vallásgyalázás (Religion), amelyet a kaotikus ipari gitártépés és Firth pokolmélyen dübörgő elektromos bőgője letaglózó élménnyé avat. Újszerűségről már nyilván nincsen szó, de nosztalgiáról sem - ez a bámulatos koncert ellenben nagy reményekre ad okot a már beígért új lemezzel kapcsolatban.

Nagyszínpad, augusztus 12.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.