Sziget - Közönséges bálvány - PiL

  • Nagy V. Gergõ
  • 2010. augusztus 19.

Zene

A régmúltban meghatározó zenekarok újjáalakulás utáni koncertjei mindig kétesélyes élménnyel kecsegtetnek - hiszen a történelmi találkozás örömét nagy eséllyel elhomályosítja a reszketeg nyugdíjasok keserű láthatása. Különösképp veszélyes a helyzet, ha olyan bandáról van szó, melyhez sehogy sem illik a jókedvű nosztalgia - és John Lydon paradigmatikus posztpunkzenekara bizonyosan ilyen. Elvégre a Public Image Ltd. 1978-as születésekor éppen azzal határozta meg magát a rock gyökereihez visszanyúló punk ellenében, hogy a múltba vetett tekintet helyett mereven a jövőbe nézett.

A régmúltban meghatározó zenekarok újjáalakulás utáni koncertjei mindig kétesélyes élménnyel kecsegtetnek - hiszen a történelmi találkozás örömét nagy eséllyel elhomályosítja a reszketeg nyugdíjasok keserű láthatása. Különösképp veszélyes a helyzet, ha olyan bandáról van szó, melyhez sehogy sem illik a jókedvű nosztalgia - és John Lydon paradigmatikus posztpunkzenekara bizonyosan ilyen. Elvégre a Public Image Ltd. 1978-as születésekor éppen azzal határozta meg magát a rock gyökereihez visszanyúló punk ellenében, hogy a múltba vetett tekintet helyett mereven a jövőbe nézett. Lydon előző bandája, a Sex Pistols traumatikus felbomlását követően éppolyan bőszen viszolygott az újrahasznosított Chuck Berry-riffektől, amilyen hevesen elutasította a ska vagy a mod felmelegítését - s ekképp a kísérletező kedvű PiL első három lemezén jobbára új terrénumok felé igyekezett utat törni. Így talán némiképp zavarba ejtő, hogy majd' húsz évvel a feloszlás után Lydon zenekara a hőskorszakból válogatott programmal (egyébiránt egy hírhedt vajreklám bevételéből) retróturnéba kezdett.

Ráadásul ez a PiL már nem az a PiL - vélhették a nagyszínpad fenemód ritkás közönségéből távol maradók, hiszen az eredeti felállásból már csupán Lydon erősíti a gárdát, minden más poszton újabban rekrutált (a basszeros Scott Firth) vagy kései felállásokból ismerős (Lu Edmonds és Bruce Smith) tagok vonulnak a színpadra. Ám a zenekar fekete-fehér imázsához (melyben immár Firth ősz haja is fontos szerepet kap) tökéletesen alkalmazkodó garnitúra nem csupán hökkentően jól néz ki, de meglepően összeszokott és rendezett benyomást kelt. Nemrégiben még arról szólt a fáma, hogy Lydont egy koncert közben magára hagyták társai, ám ezúttal példás összhangban indul az előadás, ráadásul olyan súlyos, tömény, bivalyerős hangzással, amely már önmában rácáfol a szenilis haknit jósolókra. Csupán a Martens félcipőbe és fekete mellénybe öltözött Lydon fest eleinte kevésbé meggyőzőnek, mivel a koncertnyitó This Is Not A Love Song után halálra váltan panaszkodik a fülledt meleg miatt. Ám néhány percre rá - talán a gyakorta ízlelt konyak miatt - ő is magára talál. Mackósan sasszézni kezd, káromkodik és önfeledten köpköd, s a majd' negyedórásra nyúló Albatrosst már teli tüdőből, vicsorgó grimaszokkal kántálja végig.

Ám - szemben a Pistols tavalyelőtti szigetes koncertjével - nem az (ön)gúnnyal teli bohóckodásról szól a műsor. Inkább Bruce Smith feszes, robotikus dobjátéka és Firth dubos basszusmenetei vonzzák a figyelmet, vagy épp a leginkább Marty Feldmanre emlékeztető Lu Edmonds, amint bizarr gitárjait (egy esetben egy dobként is használt, tizenkét húros bendzsót) vadul nyüstöli, és néha képtelen mozdulattal a levegőbe rúg. Ráadásképp Lydon szárnyaló énekbeszéde is teljes fényében tündököl a masírozós alapok fölött - mindez együtt olyan hatásfokon működik, hogy még az inkább otthoni hallgatásra való számok is (Chant, Flowers of Romance) a slágeresebb tételekhez (Warrior, Public Image és a záró Open Up) hasonlóan lehengerlő erővel szólalnak meg. A legfőbb csúcspont azonban alighanem a lemezen kevéssé izgalmas vallásgyalázás (Religion), amelyet a kaotikus ipari gitártépés és Firth pokolmélyen dübörgő elektromos bőgője letaglózó élménnyé avat. Újszerűségről már nyilván nincsen szó, de nosztalgiáról sem - ez a bámulatos koncert ellenben nagy reményekre ad okot a már beígért új lemezzel kapcsolatban.

Nagyszínpad, augusztus 12.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.