Zene

Dőljünk hátra, kedves olvasók: ez a könyv a szerelemről szól. Meg a magányról, a felnőni nem tudó, gyökértelen lelkek elveszettségéről. És a művészetről. Harkányban vagyunk, a gyógyszálló egyik régi fürdőkabinjában, az éjszaka közepén: ide szökik be, megelőzvén a többi beteget, a regény főhőse, akiről barátai a következő tréfás apróhirdetést fogalmazták meg egy távoli házibuli közepén, hogy aztán a telefonba olvassák fel neki az eredményt: "Kiskeresetű, öregedő, idegbeteg agglegény - atyai ágon galíciai zsidó - súlyos gerincelmeszesedéssel és gyógyíthatatlan bőrbajjal feleségül venne régi katonatiszti családból származó, kivételesen jól kereső, fiatal, fiús, nimfácska típusú leányt. Válaszokat 'Vidékre is elmennék' jeligére." Hősünk éppen aktuális szerelmére vár, aki negyvennegyedik születésnapján vagy meglátogatja, vagy nem látogatja meg, s e feszült várakozással teli órák alatt úgy lepik el életének és szerelmének meghatározó emlékei, akár a forrón zubogó gyógyvíz a fürdőkádban; mire pedig a kabin katedrálüvegén beköszönnek a hajnal első sugarai, már egyben látja az életét, s valami keserű megbékéléssel veszi tudomásul a sorsát - melybe akár még a mániákusan hajszolt szerelem elvesztése is belefér. A karcsú kis kötet százharminc oldalán költői szépségű mondatokban, elképesztően szuggesztív képek, emléktöredékek és anekdoták során át tárul elénk ez az élet és ez a szerelem, melynek elbeszélése lehet, hogy kissé túlságosan is csapongó, töredékes, helyenként túl bőbeszédű, néha meg túlontúl szűkszavú, idővel mégis a bőrünk alá szivárog, s az olvasással töltött néhány óra hatása napokig, hetekig is képes eltartani.

Az a jó abban, hogy a filmművészet rajta tartja kezét a világ lüktető ütőerén, hogy mindig naprakész válaszokat kapunk a minket érő kihívásokra. Nem tudom, önök hogy vannak vele, de én szeretem a kihívásokat.

című operájának az 1989-es Bécsi Ünnepi Játékokon készült felvétele egészen különleges élmény. Nem tudok még egy előadásról, amelynek abszolút főszereplője a csak prózát mondó Szelim basa lenne, és a produkció mégis (hülyeséget beszélek: épp ezért) tökéletesen mozarti.

című operájából készített azonos című marionettbábos előadást a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház. Megosztott figyelmet igénylő, beavató jellegű, igen öszszetett előadás.

Szegény Mark Oliver Everettet (becenevén E) még az ág is húzza. Olyan, mint egy fán ülő ázott madár, aki bánatában énekel.

Emlékeznek önök Dave Hillre? (Noddy Holdert már nem is kérdezem.) Dave volt az a csávó, akinek a feje tetején egy vízszintes vonalban kezdődött a haja, ellenben a válláig ért, és emeletes talpú csizmában tolta a színpadon a The Slade színeiben a Gudbuy T'jane-t. Na, eltelt harmincöt év, és még én vagyok evvel így.

Hadd szögezzem le az elején azt a személyes véleményt, hogy a posztrock műfaj az emúlt pár év virágzása után - még ha inkább csupán underground virágzásról beszélünk is, hiszen az egyik jelentős zenekar, így a cikk alanya, a japán Mono sem játszik sehol tízezrek előtt - épp mostanában kezd hanyatlani a stílus merev kötöttségei és a megújulásra való képtelenség miatt. Borítékolhatóan itt is az fog történni, mint a többi, hirtelen felkapott zenei trenddel: azok a csapatok, amelyek képesek elrugaszkodni a már-már dogmatikussá váló stílusbeli megkötöttségektől, túlélik ezt a hanyatlást - ilyen lehet akár az előzenekar Pozvakowski, amely egyébként hangosan tiltakozik is, ha posztrocknak aposztrofálják, valljuk be, jogosan, hiszen igyekeznek elmozdulni egy kevésbé hallgatóbarát, zajosabb és experimentálisabb irányba -, akik pedig nem, azokért talán nem lesz akkora kár.

A Honfoglaló nevű online műveltségi és stratégiai játék vezetősége aligha találhatott volna szimpatikusabb marketingstratégiát népszerűségük feljebb tornászására, mint a Színházak csatáit. A mostantól egészen a POSZT-on rendezett döntőig tartó kieséses bajnokságon huszonhét pesti és vidéki színház stábja vetélkedik egymással - mindezt persze színpadon, nézők előtt, Scherer Péter játékvezetésével, elméletileg show-t kerekítve a játék köré.

Cecilia Bartoli legújabb lemeze a francia slágerlistán decemberben a hetedik helyen volt. Nem a klasszikus zenein, hanem azon, amin a Noir Desir lemeze is.

Az elmúlt évek széles körben elismert amerikai metálzenekarai nem azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy forradalmi újításokat prezentáltak volna lemezeiken. A már létező műfajokkal azonban jól sáfárkodtak: a Mastodon, a Baroness, a Krallice vagy a Wolves In The Throne Room a lehető legtermészetesebben nyúlt úgy a folkhoz, mint a progresszív, a stoner és a posztrockhoz, hogy sikeresen szétzilálhassák a hagyományos dalstruktúrákat, és távolabb tolják azoknak az alzsánereknek (sludge, groove és black metal) a határait, amelyekhez indulásuk körül a leginkább kötődtek.

Ha egy zenekarról folyamatosan más együttesek vagy előadók jutnak az eszünkbe, az még nem biztos, hogy baj, mint ahogy az olyan kifejezések, mint "egyéni" és "sajátos", sem mindig értelmezhetőek vagy köthetőek esztétikai minőséghez a popkulturális térben, így a könnyűzenében sem. Az angol Field Music például egyszerűen csak jó, sőt: nagyon jó - ráadásul mindezt már harmadszor állapíthatjuk meg az ambiciózus formációról, mely ez alkalommal egy húsz számot tartalmazó, CD-kontextusban is dupla albumnak számító hanganyaggal köszönt be az új év elején. És hogy miért a bevezető okoskodás?

Már Dennis Lehane, a Viharsziget című regény szerzője sem nagyon kérette magát, amikor meg kellett neveznie, mely műfajok előtt emelt kalapot, Martin Scorsese viszont komplett áriákban teregette ki filmtörténeti kapcsolati hálóját. Otto Preminger és Val Lewton, Jacques Tourneur, sőt még Roman Polanski neve is felhangzott, miután az lenne a meghökkentő, ha Leonardo DiCaprio nem Az aranykezű férfi fiatal Sinatrájának kabátját viselné, a szorosan mellette dohányzó Mark Ruffalo pedig nem a Robert Mitchum-érdemrend polgári fokozatának kitüntetettjeként feszítene a fedélzeten.

Coco és Igor, Igor és Coco - istenem, hány lebilincselő történet fűződik Stravinsky és a divatkirálynő Chanel legendás viszonyához! Sehány se, ami persze annál is kevésbé meglepő, hiszen alighanem liezon sem volt e két huszadik századi kiválóság között. Mégsem igen szólhatunk a Jan Kounen 2009-es filmjében feltálalt koncepció ellen:

Aki azt várja, hogy az egri Gárdonyi Géza Színház Maya című előadásától megkapja a napi (vagy évi) betevő operettjét, méghozzá rózsaszínű-mesés kiállításban, az meg is kapja. Aki pedig azt várja, hogy ugyanettől a Mayától megkapja majd a szokásos Zsótér-adagját, az is megkapja. De mindketten csalódottak lesznek egy picit.