De térjünk vissza oda, ahova a most kiadott két kötet címe utasít bennünket. Vas és haldokló, fiatal felesége,
Kassák Eti táncosnő,
Kassák Lajos nevelt lánya közösen kísérel meg - először és utoljára - imádkozni. Felhangzik tehát a kis szobában a Miatyánk. Eti, aki zárdában nevelkedett kisgyermekként, később azonban Kassákéknál, felnőtt korában már mint meggyőződéses szocialista keveset emlegette Istent. Épp ezért Vas kezdi el az imaszöveget, és Eti mondja utána. "Belevágok: Miatyánk. `, aki nem tudta elmondani a diplomájához szükséges polgári iskolai hittanvizsgán, és tudtommal azóta sem tanulta meg:
- ki vagy a mennyekben -
Én: Szenteltessék meg a Te neved.
`: Jöjjön el a Te országod.
Én: Legyen meg a Te akaratod.
`: De csak a jó."
Az ima itt ér el egy olyan pontra, ahol a hűségnek választania kell. Eti vagy úgy dönt - hűen az evangéliumi szöveghely ígéretéből ("Boldogok, akik sírnak, mert megvigasztaltatnak") kicsírázó marxizmusnak az evangéliumtól idegen, a Feuerbach-tézisekből ismerős aktivizmusához -, hogy igenis az ő feladata megváltoztatni a világot, vagy megtér a zárdai gyerekkorba, és Isten kezébe teszi le ezt a feladatot, kimondja, hogy legyen meg a Te akaratod. A nevelőapa, a Mesteremberek aktivista-futurista Kassákja vagy a mi örök, mennyei Atyánk. Ezzel viaskodik ugyanebben a dialógusban a zsidó liturgikus hagyomány mintájára a Miatyánkot mintegy előimádkozó Vas is, a nagypolgári családból született szocialista, a katolikus vonzalmakkal megvert-megáldott, asszimilált zsidó. Közös imájuk részben tükörjáték, melynek során mindketten saját vonzásaikra és választásaikra ismerhetnek a másikban, részben beszélgetés-felelgetés, amely, ima lévén, bevonja a dialógusba a címzettet, az Atyát, ahogyan Isten és ember folyamatos beszélgetése maga a kinyilatkoztatás is. Vas éppen erre, a hűségen belül húzódó hasadásra figyelmezteti haldokló feleségét.
"Ezt nem lehet, édesem, ez így nem megy. Ennek az imának az a lényege, hogy Istennek minden akaratát akarjuk. Sóhajt és behunyja a szemét: legyen meg a Te akaratod.
Én: miképpen a mennyben
`: Azonképpen itt a földön is."
Mi hangzik el? Egy fiatal, harmincas évei elején járó, boldog, sugárzóan tehetséges nő, aki már biztosan tudja, hogy meg fog halni, képes igent mondani arra, hogy élete most, mikor éppen elkezdődhetett volna, véget ér, képes épp most kimondani az ima szavait, amiket már réges-rég, még ahol kötelező lett volna, ott sem tudott elmondani. Legyen meg a Te akaratod. Eti utolsó perceiben visszatér gyerekkora vallásosságába, az elbeszélő pedig szintén megtér felesége halálos ágya mellett a kettős hűséghez. Amihez hűséges marad mindvégig, az éppen az itt hallott rapszódia, az árulást pontosan ismerő hűség küszködése. Ezért nem érvényteleníti a könyv utolsó mondata "Istentől sem akartam semmit" a megtéréstörténet hitelességét.
És innen válik még kérdésesebbé, mi jön azután. Hogyan lehet hűségesnek lenni egyszerre élőkhöz és holtakhoz? Az első választás az öngyilkosság elutasításáról, a második a test szükségleteiről. Az első lépés az önkielégítés, a másik test elutasítása és Eti testének őrzése vagy inkább megalkotása a hiányból. A korántsem magányos, hiszen a másikat felidéző örömszerzés aktusának célja is - akárcsak a regényé - az Etinek, Eti testének állított emlékmű létrehozása. Ezt a hűséget szublimálja a regény megírásának indítékává az elbeszélt én az Azután második kötetének elején. "Mert hát ennek a regényféleségnek a célja nem csupán a számadás lett volna. Legalább annyira emlékművet is akartam vele állítani - Etinek." Ez a szublimáló-eltoló gesztus tette lehetővé a testhez való hűség más formáját, és szabadította fel egyúttal egy vállalhatatlan hűség kötelékei közül a még élő testet. Az elbeszélő szerint "vannak férfiak, akik csak bordélyházban érzik magukat fesztelenül, félig-meddig úrnőkkel viszont zavarban vannak". Ez időben, teszi hozzá, maga is ilyen volt. A folytonosság, tehát felelősség nélküli pillanat, az esztétikai stádium ez, csakhogy olyan módon, amely egy, az etikait már megismerő házasember felelősségéből fakad. A másikat mint személyiséget többé már nem lehet megismerni, az etikaiba nem lehet mással feljutni, az a stádium Eti számára foglalt. Az egymással behelyettesíthető testek keresése Eti helyét védi az etikai szint elérhetetlen magasában. Egészen addig, míg az Etit és egymást helyettesítő két ikercsillag,
Piroska és Marika
nem tűnik fel, hogy a hűséget új próba elé állítsa. Marika az új feleség, Piroska az alkalmi szerető, az ő összecsapásuk, úgy fest, ismét etikai és esztétikai, vonzások és választások között őrli e nehéz szerelem hordozóját. Az elbeszélő azonban többször is elmondja, hogy számára csak együttműködés gondolható el a két szint között, nem pedig ugrás. "Piroska - mint ahogy jeleztem korábban is, érzelmi életemnek - de minek a jelző - életemnek nagy fényűzése volt. Csakhogy most már nem tudtam volna meglenni e nélkül a fényűzés nélkül. Nem tudtam volna élni azt, amire elsődleges szükségem volt: a szerelmet, az igazit, az elemit, meg a munkát... Igaz viszont, hogy ha ebben a fényűzésben nem ráadásul részesülök, nem elsődleges szükségleteim tökéletes kielégítése után, aligha tartottam volna rá igényt - mert akkor minek?" Vas a két kapcsolat bonyolult összefüggéséről beszél, mondataiban visszautasítja a hűség sérülékeny és bonyolult természetére érzéketlen vagy-vagyot. Eközben, noha Eti Vas szerint Marikát választaná - mégiscsak Piroska bizonyul Eti méltó utódjának. Méghozzá a hiány miatt. Azért, mert - akárcsak Eti - nincs jelen. Cserebomlások - ez Goethe Wahlverwandschaften című regényének eredeti címe, amit épp Vas fordított Vonzások és választásoknak, mint ahogy ő fordította a másik német nyelvű házasságtörési nagyregényt, az Effi Briestet is. És e végeérhetetlen cserebomlások folyamatából felépül végül egy emlékmű, amelyikre felvésték Eti, Marika és Piroska nevét, amely költői és politikai hiteket őriz, és amely, bár befejezetlen, azért megáll egyszerre félve, reszketve és mégis szilárdul, mint a hűség maga.
Vári György
Holnap Kiadó, 2003, 296 + 320 oldal, 4200 Ft
