Bőven lenne mit írni a helyről és a körülményekről: díszlet nincs, a színészek saját ruhában játszanak, a világítás a terem sajátja, a hangot furcsán veri vissza a fölénk boruló fémkupola; azaz a Fészek Klub nem színház. De ez nem igaz, mert színház ott van, ahol színházat játszanak, és akkor itt van a legjobb színház ma Magyarországon.
Megtörténhetne - éltem is a gyanúperrel -, hogy a Krétakör Színház mindösszesen saját viszontagságos küzdelmeire reflektál ezzel az előadással, de nincs így. Hanem úgy van, hogy egyszerűen - de milyen egyszerűen! - és főleg teljesen pucéron eljátsszák Csehov Sirály című tézisdrámáját. Schilling rendezésének tetemes része alighanem szövegelemzés - Morcsányi Géza mai köznyelvi, szabatos és jól mondható fordítását használva -, melynek révén a társulat oly mélyre hatol a tisztázásban és értelmezésben, hogy nincs egyetlen maszatos utalás, homályos félmondat, amely elterelné figyelmünket a lényegről.
A kanonizált értelmezések, melyek bőven tapadnak Csehovnak ehhez a drámájához - amelyet minden korban elsősorban azért vesznek elő, hogy egy-egy nemzedék
megfogalmazza általa önmagát
-, ezúttal még viszonyítási pontként sem kerülnek elő. Nem dől el például a tehetség hol- és mibenléte mindjárt az első jelenetben; Trepljov darabja és Nyina játéka olyan, amilyen: előbbi erőteljes, karcos kirohanás az avítt és retrográd művészet ellen, utóbbi ígéretes és pasztell szolgálat. Két tehetséges fiatal kiabálja bele a befutott, sikeres elődök képébe, hogy - teret akarnak maguknak, levegőt és létjogosultságot.
Az elődök azonban - mint ez majd később, a maga idejében kiderül - nem véletlenül, nem is mások rovására, hanem leginkább saját tehetségük révén lettek sikeresek. Embernek ők is olyanok, amilyenek; Arkagyina például önző, de önzése szemben áll fia, Trepljov nem kevésbé látványos önzésével. Trigorin mindenféle emberi viszonylatában gyáva és erőtlen, csak az írásban, abban nem ismer tréfát.
Schilling meglehetősen rusztikus, derb rendezésében - melyben egy másik, általam amúgy nagyon szeretett Csehov-intonáció finom rezdüléseinek, apró, (mély)lélektani megfigyeléseinek tetejébe telepszik a rendíthetetlen, súlyos, sarkos fogalmazás- és ábrázolásmód - a privátim elrontott életek mind a művészet körül forognak. Nemcsak a hagyományos főszereplőké - ebben az előadásban amúgy is megszűnnek a hierarchikus viszonyok -, hanem Szoriné, Másáé, de még Samrajevé is. És ez a másik fontos vonulat az előadásban: a személyes boldogtalanságok, belső békétlenségek viszonya a megvalósult vagy meghiúsult álmokhoz. Hogy így vagy úgy, de mindenképpen rámegyünk arra, ha akarunk valamit - Arkagyina a magáénak Trigorint, Polina Dornt, Mása Trepljovot, Trepljov Nyinát, művészetet, sikert, Nyina színpadot és Trigorint, Szorin feleséget és íróságot, Dorn valami harmóniát. A világ nagyot fordult a dráma megszületése óta, de Csehov maibb, mint valaha.
Mérhetetlen tehetség zsúfolódik a játéktérre; nemcsak azért, mert minden figura tehetségesnek bizonyul abban, ami, hanem mert a színészek - díszlet, kellékek nemigen lévén - szintén csak a saját tehetségükből és Csehov mondataiból tudnak dolgozni. Hogy Arkagyina mekkora színésznő, az nemcsak az első felvonásban mutatott millió allűrből, felfüggeszthetetlen teatralitásból derül ki, hanem a Trigorinnal és Trigorinért vívott életre menő küzdelemből: Csákányi Eszter megrendítően váltogatja Arkagyina színésznős és civil kétségbeesését: itt a rutin bizony nem elég, mindent be kell dobni, még a valódit is... Ennek a jelenetnek szokatlan hangsúllyal válik párjává, egyszersmind ellenpontjává Nyina negyedik felvonásbeli el- és leszámolása: Láng Annamária egy széken ülve és alig mozdulva játssza el, milyen pokolian tehetséges színésznő lett Nyina, akinek tönkrement életén már persze ez sem segít. Láng Annamária viszont
"négyfelvonásos Nyina",
ami ritkaság, mert többnyire vagy az első háromban, vagy a negyedikben jön el az Úristen...
Szorin a meghiúsult álmok szeretetbe fojtásában tehetséges; Gyabronka József ezt is meg a szeretet tehetetlenségét is az orrunk elé teszi. Trigorint csak az írás érdekli, akármit beszél, akcentussal vagy németül, Tilo Werner ezt teszi világossá: neki tényleg semmi, amit Nyinával művel. Nagy Zsolt Trepljovja türelmetlen erőszakossággal falná föl a világot - hogy teremtene vagy pusztítana, a színész szépen egybemossa. Péterfy Borbála Polinája szeme minden rebbenésével Dornon csügg, ez a szerelem az ő életének őrlángja, a többi hidegen hagyja; Terhes Sándor Dornját viszont ez hagyja hidegen. Sárosdi Lilla Másája hangos tragédiát él meg; annál látványosabb, hogy nemcsak Dorn, hanem senki nem törődik vele. Katona László Medvegyenkója remek: a szegény fickónak egyetlen helyénvaló mondata sincsen, ez már bravúr. Scherer Péter legjobb formáját hozza a buzgó, vak Samrajevben.
A karnyújtásnyinál is közelebb hozott játék meg az egész teremben egyforma generálfény nemcsak evidenssé, hanem természetessé teszi, hogy színházban ülünk, mai történetet látunk, a sajátunkét vagy a szomszédunkét. A színházi konvenciók ebben a furfangos, szakmailag igen igényes "alig-színházban" természetesen megvannak mind, csak idézőjelben; a tapsrend - alaposan kidolgozva - az első felvonás végére kerül, bár van a legvégén is, csak nem mi tapsolunk, mert nincsen kinek; ráadásul be vagyunk barikádozva a szalonba, mert Nyina azt kérte, zárják be az ajtót. Még majd ki kell verekedni magunkat.
Trepljov pedig nem lövi főbe magát a végén. Nagyobb a baj.
Csáki Judit
Novemberi előadások: 27-től 30-ig, 20 órakor
