"Kemény költészetén immár több nemzedék nőtt fel, a sajátja is bizonyos fokig, és az utána jövők is" - Parti Nagy Lajos mondta ezt, mikor Kemény István legutóbbi, Élőbeszéd című kötetét a Palládium-díjra laudálta. És ez az a mondat, ami több fontos információt hordoz, mind Keményről magáról, mind a 2006-ban megjelent Élőbeszédről.
Hiszen tagadhatatlan, hogy Kemény István verseivel hatott és hat: idősebbekre, fiatalabbakra, vállaltan vagy észrevétlenül. Persze itt nem feltétlenül a költészetekben megmutatkozó hatásokra kell gondolni. Inkább arra, hogy Keményt olyan alkotók is "mitizálják", akik karakteresen különböznek egymástól. Õ az a kód, amely segítségével összeköthetjük például Vörös István, Bartis Attila, Térey János, Peer Krisztián, Karafiáth Orsolya, Harcos Bálint és k.kabai lóránt nevét. És akkor a huszonéves költők között mondhatni virágzó Kemény-kultuszról még nem is beszéltünk. Ez utóbbinak persze van egy talán banálisnak hangzó, de kézenfekvő magyarázata: tudniillik a húszas éveikben járó versírók közül sokan a Sárvári Diákírók és Diákköltők Találkozóján kezdték az ismerkedést a tulajdonképpeni kortárs irodalommal. Sárváron pedig már hosszú évek óta ott ül a zsűriben az a Kemény István, akinek alakja továbböröklődik az aktuális "éppen felnövő" generációk körében. És pont ezért volt olyan fontos a Kemény Hideg című kötete utáni ötéves szünetet lezáró Élőbeszéd megjelenése, amelyben a szerző kedvére játszik a feszesség és a bizonytalanság szuggesztív kettősségével.
A feszességet elsősorban a nagyon okos szerkesztésre értem: a nyolc egységre tagolódó kötet három széli pillére hibátlanul összejátszik: a Kesztyű, a Kétszerkettő és a Célszerű romok egymásból következnek, mégis szükség van az első két és az utolsó vers közti hatvannyolc oldalra, hogy érezni lehessen súlyukat. A bizonytalanságot pedig már a kötetcím is kijelöli, az élő nyelv dinamizmusa, széttartása és egyenetlensége lüktet a kötet lapjain. Úgy is nevezhetnénk: beszélt írásnyelviség.
De mitől válik élővé az a bizonyos beszéd? Olyan versektől, ahol végig monológ vagy párbeszéd folyik, még ha a beszélő nehezen is körülhatárolható, mind a külső figyelők ("tudnának mesélni páran, akiknek / én voltam a Holdjuk" - Megcsalt űrhajós), mind önmaga számára ("Hogy mondjam neki, hogy nem vagyok én?" - Sanzon). Ahol a megszólalásokat pont az avatja élővé, hogy maguk körül egy mitizált, állandó teret teremtenek: lehet ez bibliai táj, családi asztal vagy úttest, amiben az idő nem mozog, maximum ugrik ("sok kis kevés idő" - Fel és alá az érdligeti állomáson). S így, a változatlan időben csupán a beszéd áramlik; még az én is megpróbál kihátrálni az időből, megpróbál "visszafele élni", s e kihátrálási szakaszok az egyéni múltból egy egyetemes múlton át az origóba vezetnek.
És pont ez az egyéni és egyetemes múlttal való szembenézés tagolja a rendre előbukkanó Karinthy-novella (Találkozás egy fiatalemberrel) helyzetét, amikor az ember összetalálkozik saját fiatalkori énjével, amelyik - akár Kemény szavaival is - felelősségre vonhatja időskori önmagát: "ugyan mivé?" (Fel és alá az érdligeti állomáson). Az Élőbeszéd tulajdonképpen ezt a történetet meséli el, újra és újra, bár tudja jól: "Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el" (Kétszerkettő). A kötet tétje mégis pont az, hogy menynyire sikerül, sikerülhet ez a tisztogatás: a kudarcok és kis megalkuvások sorozatos beismerésével előbbre juthat-e bárki (legyen az egy űrhajós, egy családapa, egy férj vagy maga Káin)? A változásban lévő disszonancia feldolgozása, az én által való újramondása az általános, emberi bűnöket is személyes síkra tolja: a bibliai tájból budapesti reggel lesz, Káinból pedig egy középkorú férfi, aki nem mindig képes elhatárolni jelenkori énjét a múlt, illetve múltbeli énjét a jelen kontextusában. A címadó versben szereplő párbeszéd a Halállal a kötet közepén lévő részből pedig mintha kinőné magát, s otthagyná nyomát minden egyes versen: a halál állandósága hol irigyelt, hol visszatetsző színekben tűnik fel, "mert megváltozni öngyilkosság" (Célszerű romok).
A személy és történelem közti határok talán pont a halál hangsúlyos jelenléte révén válnak átjárhatóvá: "Úgy érzem, mintha ez az egy szem / Káin meg ez az egy birka Ábel / tenné a dolgát vég nélkül, / értelmetlenül" - mondja a Halál, nevetgélve a címadó versben. Másrészről a rejtőzködésből fel-felbukkanó Káin is hétköznapi környezetben él, míg a Több ismeretlenes álom beszélője bibliai tájról álmodik: "A gyilkosság a füstbe ment, tudom, / benne bújt el, nehogy elkövessék, / és van mögöttem valaki a sorban, / akire már nem jut felelősség". Az Élőbeszéd verseinek atmoszférája nagyon erős, hipnotikus jellegű. De Kemény elsősorban nem hangulatokból, hanem gondolatokból építkezik. Sok titok, sok idegenség.
"Az emberélet útjának helyén / Egy nagy, sötétlő allé" - írta Kemény István A néma H című kötetének záróversében. "Megálltam ebben a csúfondáros / fényben, ahol ébren nem jártam soha / sem azelőtt, sem azután" - írja tíz évvel később, az Élőbeszédben. Ha ezt a szembenállást nézzük, nem véletlen, hogy a legutóbbi kötet olvasható számadásként, a középkorú ember megállójaként, sőt Kemény "idősebb" költészeteként. Egy biztos: szembenézés van, kérlelhetetlenül, és néha (mint a Fel és alá az érdligeti állomásonban) katartikusan. És ha - Térey János szavaival élve - Kemény István tényleg "egyvégtében ugyanazt a könyvet írja", akkor az Élőbeszéd ennek az (élet)műnek a középső fejezete.
Magvető, 2006, 76 oldal, 1690 Ft
