Magyar Narancs: Mit jelent neked ez az elismerés?
Horváth László: Elsősorban annak a visszaigazolása, hogy érdemes kiadói tevékenységet folytatni. Itthon szép lassan eltűnnek a független kiadók, hiszen mellettünk legfeljebb Gryllus Dánielt említhetném, vagy Gőz Lászlót a BMC élén, de valószínű, hogy a népzenei-világzenei vonalon csak mi maradtunk talpon. Az pedig külön büszkeséggel tölt el, hogy ezen a listán a kelet-közép-európaiak közül egyedül a Fonó szerepel.
MN: Mit kell tudni WOMEX Top Label listáról?
HL: Ez két világzenei toplista, a World Music Charts Europe és a Transglobal World Music Charts eredményeinek az összesítése. E listák mintegy száz rádiós szakember véleményét tükrözik, vagyis ilyenkor nem a kereskedelmi szempontok számítanak. Már csak azért sem, mert ezek a rádiósok leginkább az újdonság erejét díjazzák, azt értékelik, hogy a kiadványok mennyire frissek, mennyire új gondolatokat közvetítenek.
| ||
De a mostani elismerésünk azt is jelenti, hogy magyar produkciók jutnak el a külföldi rádióhallgatókhoz, ráadásul nemcsak műfaji rádióadókról van szó, a listák összeállításában ugyanis állami, közszolgálati rádiók szerkesztői is részt vesznek, így előadóinkat állami, közszolgálati rádiók is sugározzák.
MN: Külföldi rádiók.
HL: Így van. Párszor nekiszaladtunk a Petőfi rádiónak is, de nem jutottunk semmire. Egy normálisabb világban az lenne logikus, hogy miután nyilvánosságra hozzák a WOMEX listáját, csöng a telefonom, a vonal másik végén a Petőfi rádió egyik szerkesztője jelentkezik, mert ha még nem is fér bele a Fonó-féle zene a rádió arculatába, egy félórás különadást illene szentelnie a témának. Nos, ez ma teljesen elképzelhetetlen Magyarországon, így aztán a belgrádi, a ljubljanai rádióból hívnak, mert az ottani szerkesztők sokkal nagyobb izgalommal várják a kiadványainkat.
MN: Mondhatjuk azt, hogy e sikerhez kellett némi szerencse is?
HL: Nem a szerencsén múlott. Úgy tízévnyi munka van ebben a fejlődésben, stábunk azóta jár rendszeresen a WOMEX-ekre, s azóta kerültünk bele a nemzetközi vérkeringésbe. Ebben persze segítségünkre volt az is, hogy 2015-ben nálunk rendezték meg a WOMEX-et, és bízunk abban, hogy jövőre, amikor ismét Budapest lesz a házigazda, még tovább tudunk lépni.
| ||
Talán eljutunk oda, hogy ne mindig az afrikai gyökerű zenék legyenek azok, amelyek az ún. világzenét hitelesítik, hogy a magyar, illetve a közép-európai zene is reflektorfénybe kerüljön, mivel a románoknak, a szlovákoknak és a lengyeleknek is van négy-öt olyan produkciójuk, amelyeket érdemes lenne Európában futtatni. Persze ehhez idehaza nagyobb összefogásra lenne szükség, például létre kellene hozni egy exportirodát.
MN: Ez inkább állami feladat lenne.
HL: E tekintetben nem panaszkodhatom, mivel most nagyon sok állami pénz van a zenében. Lehet pályázni az NKA-nál, van a Hangfoglaló Program, sőt kifejezetten népzenei pályázatok is a Halmos Béla Program vagy a Csoóri Sándor Alap révén. Manapság – legalábbis a folk műfajban – csak az nem tud támogatáshoz jutni, aki nem mer beállni a sorba.
MN: Ti beálltatok.
HL: Inkább azt mondanám, hogy a Fonó szerencsés intézmény, mert 15 pályázatunkból 14-re kaptunk támogatást…
MN: Az sem zavar, hogy közben miniszteri keretből, az említett programokhoz mérten sokkal nagyobb összegeket kapnak mindenféle populáris produkciók – gondolok itt a Trianon rockoperákra, Demjén Ferenc vagy Balázs Fecó Aréna-koncertjeire. Nem gondolod, hogy a hatalom számára ez egyféle fontossági sorrendet jelez?
HL: A leginkább az zavar, hogy ezt a kulturális identitásképzés sínyli meg. Én a Vajdaságból származom, átéltem a lakodalmas rock társadalomra telepedését a 3+2 együttes zenéjében, és mondhatom, nem töltött el büszkeséggel. Nem véletlen, hogy utána húsz éve azon voltunk a kishegyesi Dombos Fesztek szervezőiként, hogy ne a lakodalmas rock legyen a vajdasági magyarság identitásképző műfaja.
De láttam azt is, hogy a délszláv háborúk idején Szerbiában a turbófolkkal történt ugyanez, szerencsére ma már a műfaj Belgrádban is a vicc kategóriájába tartozik… Sajnos nálunk most ezt a bizonyos kulturális identitásképzést a népzene helyett Mága Zoltán testesíti meg, és amikor azt látom, hogy az újévi koncertjén politikai vezetők tapsolnak neki az első sorban, nagyon nehéz elhinnem, amit a magyar kultúráról mondanak.
| ||
Talán nem is értenék, hogy mi ezzel a probléma. Emlékszem, pár éve a kerület vezetése azzal keresett meg, hogy az éppen aktuális Mága-népünnepély előtt lépjenek fel a Fonó zenekarai. Elutasítottuk, hogy vannak azért határok, amire az volt a válaszuk, hogy tisztában kell lennünk azzal, hogy nekik Mága mennyi szavazatot hoz. Bocsánat, és mennyit visz?
MN: Hogyan lehetne ezen változtatni?
HL: Talán érdemes lenne létrehozni egy olyan, leginkább a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz hasonlító zenei intézményt, amely sok egyéb mellett a kereskedelmi és közszolgálati médiumok kínálatára is hatással lenne.
MN: Ezt hogy képzeled a gyakorlatban? A PIM példája inkább azt mutatja, hogy „küldtek föntről” – ki tudja, milyen megbízással – egy olyan, megosztó személyt, aki mintha izomból akarna mindent megoldani.
HL: Én annyit látok, hogy a magyar rádiós zenei kínálat nincs összhangban a vélt vagy elképzelt magyar identitással. Több tíz, talán száz hazai formáció – akik aktív szereplői a fesztivál- és koncertpiacnak is – egyszerűen száműzöttek az éterből. Közben Bájolgó Alexek bugyuta nótáin nevelünk zenefogyasztókat… Ezen az ügyön is egy határozott irányváltás segíthet – akár fentről, elsősorban a jövő nemzedékei miatt is.
MN: Emlékszel arra, hogyan indult a Fonó kiadói tevékenysége?
HL: A Fonó Budai Zeneházzal egy időben jött létre a kiadó is, az egyik alapító, Balogh Tibor hozta Szabados György és Dresch Mihály felvételeit, és e két előadó lemezei (Elfelejtett énekek; Túl a vízen) voltak 1996-ban az első Fonó Records-kiadványok, vagyis kezdetben nem a népzene volt a fő profil. Tibor egy idő után kiszállt, a portfólió viszont egyre gyarapodott.
| ||
Voltak persze kevésbé sikeres időszakok, eltelt egy kis idő az útkereséssel is, mire a Fonó mint helyszín és mint kiadó is a magyar népzene fontos intézményévé vált. Persze akkoriban még nem léteztek olyan kulturális központok, mint a Millenáris, a Müpa, az A38, a BMC… Végeredményben ez azt jelentette, hogy egy nagyon nagy merítésből dolgozhattunk, bár főleg a fiatal tehetségeknek igyekeztünk teret adni. Nálunk indult a Csík Zenekar, a Besh o droM, a Romano Drom, Herczku Ági, Szalóki Ági, Lukács Miklós…
Azt hiszem, hogy akkor is az volt és most is az az erősségünk, hogy megérezzük, hogy mi az, ami mellé érdemes odaállni. Kissé patetikusan hangzik, de mindig az volt a célunk, a küldetésünk, hogy mi legyünk a Kárpát-medence kulturális lelkiismerete. Ezért kezdtünk – talán az „utolsó órákban” – az ország minden régiójára kiterjedő népzene-gyűjtésbe is, és így lett egy ma már felbecsülhetetlen értékű, hatalmas archívumunk, amelyről azt gondolom, hogy igazából majd úgy 50–100 év múlva fogják értékelni.
MN: Akkoriban az emberek még vásároltak CD-t és kazettát. Hogyan tudtátok túlélni a zenefogyasztási szokások megváltozását?
HL: Ahogy a legtöbb hazai zeneipari vállalkozásnak, nekünk is WMMusicDistribution (WMMD) lett a digitális partnerünk, másképpen nem is tudnánk működni. Noha sokkal kisebb bevételeink vannak a CD-kiadásból, mégis fontosnak tartjuk, hogy így is megjelenjenek a kiadványaink.
MN: És vinilen?
HL: Volt ilyen próbálkozásunk, a Csík Zenekar jubileumi lemeze vinilen is megjelent. Az a probléma, hogy nagyon hosszas – több hónapos – várakozási idő van a gyártó cégeknél.
MN: Említetted a fiatalok felfedezését. Ez a mostani Fonóra is érvényes?
HL: Természetesen. Mostanában leginkább a Fölszállott a páva tehetségkutató legjobbjaival dolgozunk együtt, említhetném Csizmadia Annát, Vaszi Leventét vagy a Góbé zenekart, akik első lemezüket nálunk készítették.
MN: És olyanok, akik csak úgy bekopogtatnak?
HL: Előfordul, bár jelenleg a bőség zavarában van a kiadó, vannak „várólistás” produkcióink is, mivel mostanában 15–20 lemezünk jelenik meg egy évben. Annak ellenére, hogy a hozzánk hasonló kis kiadóknál körülbelül 10 lemez kiadása lenne az ideális.
MN: Ma már a világzene kifejezés nem mozgatja meg annyira az emberek fantáziáját, mint 15–20 évvel ezelőtt. Miért?
HL: Az itthoni „ősrobbanás” a 90-es évek vége volt, amikor Rachid Taha fellépett Budapesten. Onnantól kezdve lett nálunk nagyon népszerű a műfaj, hiszen Taha volt az egyik királya. Csakhogy ő és a hozzá hasonló ikonok már meghaltak, ezért úgy látom, a szcéna most éppen új királyokat keres.
MN: Nálatok jelent meg Boban Marković legújabb lemeze is, aki egy világsztár. Hogyan tudtátok leszerződtetni?
HL: Boban az említett ősrobbanás idején a Fonóban adta első magyarországi koncertjét, és itt vette fel az első lemezét is. Utána egy német kiadóhoz, a Piranhához igazolt, és sokáig ott jelentek meg a lemezei. Világsztárnak nem mondanám őt, de az kétségtelen, hogy egy világklasszis. Ráadásul ő itt, Magyarországon egy kulturális ikonnak számít, a közönség rajong érte, Lajkó Félixszel, Palya Beával is dolgozott már, ezért úgy gondolom, hogy nincs abban semmi különös, hogy mi lettünk a kiadója.
| ||
A mostani sikere annak köszönhető, hogy a legújabb lemezén a balkáni zenék megújításával próbálkozik, elektronikát is használ. Más lapra tartozik, hogy nekem ez annyira nem jön be, de a lemez nemzetközi visszhangja azt mutatja, hogy az ilyen zenékre szükség van. Ez pedig azt igazolja, hogy a mai világzenében már kevés, ha valaki egyszerűen csak autentikus. Valami más, hozzáadott értékre is szükség van.
MN: A katalógusotokban külön szerepel a világ- és külön a népzene. Miért?
HL: Itthon muszáj a kettőt elválasztani, hiszen nálunk van még élő, eredeti népzene, míg sok európai országban ilyen már nem létezik. Ők rámondhatják mindenre, hogy világzene, mi nem.
MN: Kiadóként csak felületet biztosítotok, vagy bele is szóltok a produkciókba?
HL: A zenei részbe egyáltalán nem szólunk bele, de abba már igen, hogy melyik számot emeljük ki, melyikből készüljön videoklip, milyen legyen a borító, milyen fotókat használjunk. Tehát az elkerülhetetlen marketingrészekben, az online megjelenésekben segítünk, bár ahogy mondtam, például a hazai rádiókhoz nincs kulcsunk.
MN: Beszélhetünk üzleti sikerről?
HL: Ha nem lennének pályázati források, ez egy öngyilkos vállalkozás lenne. A produkciók költségvetésének általában az 50 százalékát teszik ki a pályázati források, mi a másik felét tesszük hozzá. Erre rá is csodálkozott a World Music Charts Europe német vezetője, Johannes Theuer, hogy hogyan biztosíthatnak ezekhez a produkciókhoz ennyi állami pénzt. Erre csak azt mondhattam: ez a mi szerencsénk.
