Kurt Vile a művészek későn érő alfajába tartozik – már elmúlt 30, amikor a 2010-es évek elején, a The War on Drugsból való kilépését követően felfedezték a kritikusok, majd szép lassan a szélesebb közönség is. Végül ő lett a végéhez közelítő aktuális évtized egyik legfelkapottabb énekes-dalszerzője, ráadásul megkapta szülővárosa, Philadelphia legmagasabb polgári kitüntetését, és augusztus 28-át arrafelé most már hivatalosan is Kurt Vile-napnak kell tekinteni. Régóta szerettem volna őt élőben látni, és mivel lemaradtam a tavalyelőtti bécsi koncertjéről, igencsak megörültem, hogy végre Magyarországon is fellép. A helyszín a Kolorádó Fesztivál Nagykovácsi mellett, az erdőben, ahol tradicionálisan több hipszter található, mint Brooklyn teljes területén.
A főhős három kísérőzenész társaságában lép színpadra, és játszik a nem túl nagy számú közönségnek. Eleinte ígéretes, amit hallunk, de aztán valahogy egyre jobban eluralkodik a hakniszag a produkción. Az egy dolog, hogy a művész nem nagyon szól a közönséghez (kb. háromszor hangzik el, hogy „you guys are amazing”, és ennyiben ki is merül a színpadi kommunikáció), viszont igencsak ihlettelen formában játszik. A nyakában néha akusztikus, néha elektromos gitár, és egy dalban még bendzsót is ragad, a nézőnek meg az az érzése, hogy Vile legszívesebben csak gyorsan túl akar lenni ezen az egészen. Nem tudni, hogy máskor is ilyen-e, vagy csak épp rossz napot fogott ki, és a rövid szettlistából (mindössze 60 perc a játékidő) sok fontos dal, például a Baby’s Arms is kimarad. Arról meg ne is beszéljünk, hogy Vile képtelen eltalálni a 2010-es évek egyik legnagyobb rockslágerének, a Pretty Pimpinnek a dallamát. Ritka az ilyen szintű csalódás abban a korban, amikor már minden zenész a koncertezésből él, kifele menet a biztonságiaktól érkező inzultálás meg már tényleg a hab a tortán.
Kolorádó Fesztivál, június 21.
