A Forradalom és Romantika Zenekara ugyanis láthatóan és hallhatóan szereti azt, amit csinál, s ez a tény éppúgy élményszerűvé vált ezen az estén, mint az előkelő kiállású dirigens zenei ízlése. Ez utóbbi félreismerhetetlenül ott munkált már az első szám, a II. Leonóra-nyitány kirobbanó energiájában és pazarul kitartott szüneteiben, s persze érvényesült a programválasztásban is, amely Beethoven mellé állította Gardiner egyik kitüntetett kedvencét és felfedezettjét, Hector Berliozt. „Totálisan Berlioz-őrült vagyok” – idézte Gardinert a műsorfüzet, s elkötelezettségének hála, e koncert révén alighanem több százan felfedezték önmagukban a Berlioz-őrültet vagy legalábbis a Berlioz-kíváncsit. A svéd Ann Hallenberg szólójával felhangzó zenekari dalciklus, a Nyári éjszakák nem csupán rafinált hangszerelőnek, de szenvedélyes és kitárulkozó, nagy léleknek bizonyította Berliozt. A második részben azután egy tán még nagyobb fölfedezés következett: Beethoven V. szimfóniája. Mi tagadás, a Sorsszimfónia megszólaltatásai rendszerint olyasfélék, mint a hagyományőrzők által újrajátszott ütközetek: kegyeletes ismétlések, ahol vér már nem folyik, s ahol mindenki előre tudja a végeredményt. Gardiner és félig ülő, félig álló historikus zenekara most az egyszer azzal a csodásan csalóka érzéssel ajándékozott meg minket, hogy az Ötödik korántsem rég lefutott meccs: ezúttal minden itt ment végbe, előttünk. Gardiner nagystílű formálása és zenészeinek akcentusokkal merészen élő, dús játéka, s egyáltalán az együtt muzsikálás póztalan öröme a hiba nélküli koncertnél sokkal többet adott az egybegyűlteknek: a közönség közösségnek, sőt boldog közösségnek érezhette magát egy estére.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 30.
