Lapalux az új generációs absztrakt hiphop/soul társasággal érkezett valamikor a 2010-es évek elején, és talán ő vitte a legtöbbre közülük. Viszonylag hamar felfigyelt rá Flying Lotus, és le is szerződtette a Brainfeederhez, ahol aztán olyan slágereket írt, mint a GUUURL és a Without You. Ráadásul ügyesen teljesítette a debütlemezzel kapcsolatos elvárásokat is: a 2013-as Nostalchic mindmáig kellemes élmény, vagy ahogy a Discogson írja valaki: olyan, mintha álmodnál és ébren lennél egyszerre.
Közel kétéves, elektronikus zenei mércével mérve tehát egész komoly hallgatás után jelentkezik most a szerző a második albumával, amellyel a már bejárt úton indul el, ám jóval messzebbre jut. Ez a merészség az, ami miatt megint jó albumot kapunk: nem feltétlenül az elvontsága (meglehetősen könnyedek a ritmusok), hanem inkább az ötletgazdagság és a melódiák miatt. Összetettebbek a zenék, az egyszerű, slágeres hangzás helyett pedig mély megszólalás és olyan dallamok fogadják a hallgatót, amelyek nem feltétlenül másznak bele a fejünkbe már az első hallgatás során. A Lustmore-nak nincs igazán hiphopos jellege, több soul, valamint ambientes háttér és modern elektronika hallható most, de a végeredmény így is nagyon légies, gyönyörködtető és vágyakozó. A két legemlékezetesebb a Closure és a Don’t Mean A Thing, de a többi tizenegy szám is rendkívüli részeket tartogat. Sokkal érettebb, okosabb szerző szólal meg a Lustmore-on, aki továbbra is tudja, hogyan legyen a zenéje giccs nélkül szép.
Brainfeeder/Neon Music, 2015
