Magyar Narancs: Isztambulban egy kurd-alevi családban nőttél fel. Okozott ez nehézségeket a számodra?
Çiğdem Aslan: Mi egy olyan környéken laktunk, ahol többnyire magunkfajta népek éltek: kurd-alevi, török-alevi és munkáscsaládok. Így nem kellett „másfélének” éreznem magam. Valójában arra is csak egy bizonyos kor után döbbentem rá, hogy micsoda különbségek vannak a társadalmi erőviszonyokban. Nyilván az is szerepet játszott mindebben, hogy a szüleink nem beszéltek ezekről a kérdésekről, ahogy a kurd nyelvet sem használták, nehogy gondunk legyen belőle az iskolában. Az asszimiláció felülírt mindent.
MN: Ugyanakkor bizonyára jócskán inspirált a kozmopolita Isztambul.
ÇA: Isztambul varázslatos város, melynek kulturális változatossága akkor is magába szippant, ha észre sem veszed. Nekem mindig az iskolás éveimet juttatja eszembe, amikor az egyik városrészből a másikba utaztam. Valójában az a sokféle miliő, amiben megfordultam, formált ilyenné. Annak köszönhetem a nyitottságomat és a toleranciámat.
MN: Az Isztambuli Egyetemen, ahol énekelni kezdtél, örmény, kurd, görög, zsidó – szóval csupa kisebbségi zenéket tűztetek műsorra. Ez valami underground mozgalmat jelentett, vagy hétköznapi dolognak számított?
ÇA: Inkább underground vagy alternatív törekvés volt, szemben a török nemzeti fősodorral. Volt egy projektünk, amiben a kisázsiai kultúra változatosságát állítottuk reflektorfénybe, különböző nyelveken énekelve a görög, örmény, szefárd, arab és kurd dalokat. Sokat tanultam belőle, ennek révén találtam rá arra a formára, amit most művelek.
MN: Miért költöztél Londonba?
ÇA: Bátorságot abból merítettem, hogy éltek ott rokonaim, és úgy gondoltam, hogy jót tenne a tanulmányaimnak. Az volt az elsődleges célom, hogy megszerezzem a mesterfokozatot angol irodalomból, csakhogy ez nagyjából egybeesett azzal, hogy zenélni kezdtem. És mivel azért dobogott mélyebben a szívem, végül a zenét választottam.
MN: Hogyan csöppentél a She’koyokh-ba?
ÇA: Egy muzsikus barátom mutatta meg. Rögtön beleszerettem: tele volt a játékuk szenvedéllyel és tisztasággal. Aztán néhány zenészével megismerkedtem egy jam session alkalmával, és végül – két évvel az első találkozás után – megkérdezték, hogy énekelnék-e velük. Persze azonnal igent mondtam, és azóta együtt játszunk – hol utcazenekarként, hol a legrangosabb koncerttermekben. A She’koyokh az isztambuli zenekaromra emlékeztet, hiszen – a zene nyelvén – ennek is a kultúrák közötti kapcsolatteremtés a célja.
MN: Mortissa című albumod a rembetiko, a klezmer és a balkáni zenék különleges elegye. Mikor találkoztál először a Mortissa szóval?
ÇA: Akkor találkoztam vele először, amikor foglalkozni kezdtem a rembetikóval. Feltűnt, hogy milyen sok dalban szerepel, és nekem nagyon tetszett a mögöttes karaktere. A kemény és független nő, aki önmagán kívül nem számíthat senkire, viszont szereti jól érezni magát a bőrében. Éppen az ellentéte a háziasszonytípusnak, semmi köze a társadalmi konvenciókhoz. Ahogy a társadalomban mindenütt, a rembetikóban is a férfiak dominálnak, de a Mortissák jelenléte ugyanolyan erős, mint a vagány Mangas típusú férfiaké. Én olyan környezetben nőttem fel, ahol a nők legalább annyit dolgoztak, mint a férfiak. Így aztán ismerős számomra ez a karakter, és az album legtöbb számában helyet is kapott egy-egy Mortissa.
MN: A rembetiko újjáéledése mennyiben érintett?
ÇA: A rembetikónak már több reneszánsza volt Görögországban, és most újra dúl – nemcsak ott, hanem Törökországban és a világ más országaiban is. Számomra a zene hasonlatos a történetmeséléshez, amely életben tartja az emlékezetet. Ezért is olyan fontos, hogy a rembetiko népszerű megint.
MN: Mi ragadt magával benne úgy általában? A szöveg? A hangoltság? A szomorúság? A szabadság? Az elvágyódás? A hasisszívás? (Na jó, ez csak vicc volt.)
ÇA: Ezeket a nézőpontokat én nem tudom szétválasztani egymástól. De az visszatérő élményt jelentett, hogy akkor is kötődni tudtam a dalokhoz, ha nem értettem a szövegüket.
MN: Van kapcsolat az albumod és a 2013-as isztambuli felkelés között?
ÇA: Az album megjelenése éppen egybeesett a felkeléssel. A frontvonalban a nők épp olyan elszántan álltak szemben a rendszerrel, mint a férfiak, és épp olyan keményen adtak hangot a véleményüknek, mint a dalaimban szereplő alakok. Nagyra tartom a kiállásukat, és nekik ajánlottam az albumot, különös tekintettel Lobna Allami barátnőmre, aki súlyosan megsérült a fején egy könnygázgránáttól. Szerencsére hamar felépült, és ha minden igaz, szeptemberben közös projektünk is lesz Berlinben.
MN: Budapesten Palya Beával együtt is énekelsz egy-két számot. Mit vársz ettől az együttműködéstől?
ÇA: Nagyon izgatott vagyok miatta, és remélem, hogy egy másik szintre is ki tudjuk majd terjeszteni a koncert után. Most, hogy egyre többet hallgatom Bea felvételeit, egy csomó közös vonás tűnik ki: az énekmódban, a nyelvi változatosságban, a zenei felfogásban és így tovább. Szóval már alig várom, hogy együtt énekeljünk, és kicseréljük a hangunkat és a történeteinket.
