Ez a kedves, fürge bácsi a dobogón nemcsak hogy nem pálcavirtuóz, de talán nem is karmester – könnyen ez lehetett a néző legelső benyomása, amint a 77 esztendős Vladimir Ashkenazy és a pompás londoni zenekar nekivágott koncertjük nyitószámának, a Valse triste-nek. Ám mindaz, ami felhangzott – inkább előbb, mint utóbb – okvetlenül módosította ezt a felszínes benyomást, hiszen nem csupán az vált érzékletessé, hogy a Philharmonia Orchestra valóban a világ egyik legjobb, s hozzá markánsan egyedi hangzású szimfonikus együttese, hanem az is, hogy a manószerű bájjal ténykedő Ashkenazy tettleg formálja ezt a hangzásképet. A színek és árnyalatok, s éppígy a hangerő és a dinamika szinte nem is sejtetten gazdag skálája jellemezte ugyanis ezt a hétfő estét, s aki ebben nem észlelte a zongoraművészből lett karmester szerepét, az bizonnyal tévúton ragadt. Csajkovszkij Hegedűversenyében azután egy egészen másfajta zenészegyéniség is elénk lépett: Julian Rachlin, aki a szinte csakis önmagára figyelő, fiatal virtuóz – ugyancsak legitim, bár idővel meghaladandó – szerepfelfogását képviselte, kiállásában rokonszenvesen, játékában egy-egy hektikus elemmel. Az est csodája azután a második részben következett. Újra egy Sibelius-mű, a II. szimfónia, melynek előadását Ashkenazy és zenekara az empátia és az ügyszeretet maximumán hevítette át. Az apró, olykor szinte meghökkentően triviális motívumokból és effektusokból összeállított szimfónia hatása így egészen lenyűgözővé vált. E sorok írója például még öt nap elteltével sem tud szabadulni a finálé most áradónak megélt kurta dallamától. A 150 éve született Jean Sibelius mellett Ashkenazy és társai ráadás gyanánt egy másik évfordulós komponistáról is megemlékeztek:
a koncertet a száz éve elhunyt Alekszandr Szkrjabin Álmok című zenekari darabja zárta – stíl- és álomszerűen.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 20.
