Lemez

Laura Marling: Song for Our Daughter

  • Németh Róbert
  • 2020. május 16.

Zene

Kevés az olyan egységesen jó, tulajdonképpen közel hibátlan életmű a kortárs könnyűzenében, mint amilyen az 1990-es születésű brit gitáros-dalszerző-énekesnőé, Laura Marlingé. 2017-ig megjelent összes (szám szerint hat) szólólemeze magasan a léc fölött ment el, éppen csak az a különbség köztük, hogy a „nagyon jó” vagy a „lenyűgöző” kategóriába soroljuk őket – talán a 2013-as Once I Was an Eagle vagy a legutóbbi, a 2017-es Semper Femina az eddigi csúcspont. Ez utóbbi a nőként létezés, a nők és társadalom kontextusaiban mélyült el, s ilyen értelemben a most megjelenő album folytatás, hiszen a Maya Angelou Letter to My Daughter című könyve által inspirált, az „elképzelt gyermekhez írt dalok” koncepciójára felhúzott új lemez ugyanezeket a kérdéseket veti fel és boncolgatja. De más értelemben egyáltalán nem folytatás: főleg, ha Marling legutóbbi albumát, a Tunggból ismert Mark Lindsay-vel közös, egyelőre alkalminak tűnő zenekara, a LUMP 2018-as lemezét vesszük (amelynek éppen az volt a célja, hogy hangulatában és hangzásában is elemelkedjen Marling addigi munkáitól).

A járványhelyzet miatt a tervezett megjelenéshez képest korábban kiadott Song for Our Daughter, amelynek társproducere a korábbi Marling-lemezek mellett többek közt a Paul McCartney- és Kings of Leon-albumokról ismerős Ethan Jones (a Stones- és Zeppelin-hangmérnök Glyn Jones fia) volt, Laura Marling pályafutásának egyik, sőt, lehet, hogy a legpuritánabb munkája: akusztikus gitározás egy kis zongorázással, vonósokkal és visszafogott zenekari kísérettel, a lemez második felében meg anélkül; mintha innen, mellőlünk szólnának a dalok. Összességében az a legszebb az egészben, hogy a dalszerző-énekesnő úgy tud mély és komoly lenni, hogy egy pillanatra sem erőltetett vagy szájbarágós, sőt lenyűgözően könnyed és légies.

Chrysalis Records, 2020

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.