„Az akkori drezdai koncertmester, Volumier levelet írt a Weymarban [sic!] élő Bachnak, kinek érdemei nem voltak ismeretlenek előtte, éspedig avégett, hogy bocsátkozzék versengésbe a fennhéjázó Marchand-nal annak eldöntésére, melyikük a feljebb való. Bach készségesen elfogadta a meghívást, és elutazott Drezdába. Volumier örömmel fogadta, és elintézte, hogy először egy rejtekhelyről hallgathassa meg ellenfelét. Ezek után Bach erőpróbára hívta ki Marchand-t egy udvarias levélben, kinyilvánítván, hogy szívesen rögtönöz bármely feladatra, melyet Marchand megjelöl a számára, és viszontag, kifejezte reményét, hogy Marchand ugyanilyen hajlandóságot mutat – mindez kétségtelenül nagyfokú merészségre vallott. Marchand jelét adta, hogy feltétlenül készen áll a meghívás elfogadására. (…) Hosszasan várakoztak Marchand-ra. Végül a házigazda elküldött egy szolgát Marchand kvártélyára, hogy eszébe juttassa, ha netán elfeledte volna, hogy itt az ideje megmutatni, ki a legény a gáton. Ámde mindenki mélységes elképedésére kiderült, hogy Marchand aznap korán reggel külön hintón elhagyta Drezdát.”
Hiába mondják a Parnasszus tetején, hogy vásári mulatság és a „lovaknak való”, a nagy elődök legnagyobbjai szívesen versenyeztek egymással a hangszeren. A fenti történet, amelyet Bach első életrajzában jegyeztek fel 1754-ben, már a zeneszerző életében sebesen terjedt, s ha nem is igaz, annyiban mégis tükrözi a valóságot, hogy az improvizációs tehetség összemérése kedvelt műfaj volt a barokk korban. Mára alig egy-két hangszer művelői számára kötelező rögtönzést tanulni, de az orgona éppen ilyen. Az Orgonapárbaj ezen az estén Fassang László és holland kollégája, Sietze de Vries között zajlik, a fő cél, hogy a közönség jól szórakozzon (Müpa, szeptember 28., fél nyolc).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
