Először a 2006-os Eraserrel mutatta meg, hogy milyen mesteri kézzel nyúl a zenei elektronikához, mint a már az anyazenekarában is kulcsfontosságú kifejezőeszközhöz, és hogy milyen jó ízléssel és kreativitással kezeli az izgalmasabb villanyzenei stílusokat. Jókora szünet után, 2014-ben jelentkezett egy újabb, leginkább figyelemreméltóan zavarba ejtő, elidegenítő hatásokban gazdag, erősen elektroinspirációjú albummal, a Tomorrow’s Modern Boxesszal, tavaly pedig a Suspiria című Dario Argento-film újraforgatott változatához írt filmzenével bizonyította: kivételes mestere az alkalmazott zenei hangulatteremtésnek.
Idei albuma, az ANIMA sok tekintetben különbözik minden korábbi szólópróbálkozásától, ha lehet, még azoknál is nagyobb ívű, egyszerre epikus és töredezett, sok vonatkozásában klasszikusan szép lemez, ahol egymással párhuzamosan kap fontos szerepet Yorke narrátori-történetmesélői énje, jellegzetes énekhangja és az általa teremtett elektronikus zenei hangkulissza. Szándékosan nem csupán „énekest” említünk e produkció kapcsán, mert a kompozíciók többségében ugyan hallható elektronikusan többé-kevésbé manipulált hangja, de ennek is sokszor csak lokális funkciója van a számok gondosan kimért és szerkesztett terében. Az album címe sem véletlen: Yorke mostanában hevesen érdeklődik az álmok működése iránt, ennek nyomán helyezte előtérbe Carl Gustav Jung munkásságát – akinél az anima a férfi belső, tudattalan női oldala, szemben a nőben megbújó maszkulin animusszal –, de a lemez kissé disztópikus hangulatát sok tekintetben alakították a sokszor nyíltan politizáló előadó világállapotra reflektáló nemes indulatai is. Az zeneanyagot összefűző finom elektronikus zenei szövet egyszerre dicséri Yorke és állandó munkatársa, a számos Radiohead-lemez producereként és az Atoms for Peace szupergruppból is ismert Nigel Godrich keze munkáját. Az albumot indító Traffic technó/bass music inspirációjú, sötét hangulatú, a nagyvárosi neurózistól kissé ideges hangulatú felütésétől (amivel különös kontrasztban működik Yorke szinte lakonikus, itt éppen parlando énekstílusa) gyorsan eljutunk a sötétszürke tónusú, hol lassabb, hol lüktetőbb Last I Heard, Twist urbánus hangképeihez. De Yorke néha jócskán meg tudja lepni hallgatóját: a lemez kellős közepére illesztett I Am a Very Rude Person például rendkívül finom kompozíció, amelyben fontos szerephez jut a loopolt/manipulált gitár- és basszusgitár-játék is, míg a Not the Newsban a szinte játékosan futurisztikus elektronikus puttyogásba olvad bele az énekhang. Az egyszerűnek tűnő, jól kibogozható technoid ritmusképletek és ambient hangfüggönyök után némi meglepetésként a drum and bass kompozíciónak mondható Impossible Knots élőnek tűnő basszusfutammal vágtat végig a hallójáratokon, hogy aztán a Runwayaway keresetlen, idővel ütemessé váló pszichedéliája szó szerint elvarrja a szálakat. A felpitchelt, afféle belső monológot dünnyögő hang itt már szinte androgün tónusú, így az előzményekhez méltóan összetett és zavarba ejtő darab zárja Thom Yorke hullámokban jelentkező szólópályafutásának alighanem legsikerültebb darabját. Itt jegyeznénk meg, hogy az album mellé a filmrendező Paul Thomas Anderson készített egy 15 perces, különleges hangulatú, gondosan koreografált rövidfilmet (szintén ANIMA címmel), ezt néhány IMAX moziban, no meg a Netflixen lehet megtekinteni.
XL Recordings, 2019
