Koncert

Monumentál minimál

Erik Satie: Vexations

  • Szőnyei Tamás
  • 2019. augusztus 11.

Zene

Mi lehetett a szerző célja? Vegzálta valaki, és/vagy ő (is) vegzálni akart más(oka)t? Miért nem adta elő és adatta ki, ha már megírta? És miért pont 840-ben jelölte meg a három kottasornyi darab ismétléseinek számát?

Zenetörténészek máig bíbelődhetnek a megfejtéssel, de most nekünk, nem zenetudósoknak is megadatott élni az 1893–1894-ben megteremtett meditációs lehetőséggel: belemerülni néhány (ha tetszik: sok ezer) hang végtelenül nyugodt tengerébe, akár 24 órára egyhuzamban, akár részletekben.

Úgy jött ki a lépés, hogy az este 7 órai kezdet után bő órával értem oda, épp váltotta egymást két zongorista, amint egyikük a rövid téma végére ért, átadta helyét a másiknak, nem tört meg a tempó, ha nem látom, a fülem nem érzékelte volna a váltást.

Másnap, munkába menet ültem be megint a terembe, a fal mellett pár matrac, összetolt székeken egy lány fekszik, ébren pihen vagy alszik még, mindegy, Satie bármelyiket megengedi, surroghat ventilátor, berreghetnek odakint motorosok, belefér a zaj is – pont úgy, ahogy John Cage 4.33-jába, ahol egyetlen hangot sem kell leütnie a zongoristának. Négy és fél perc relatív csend is hosszúnak tűnhet, de mi az Satie nagyjából 24 órát igénylő művéhez képest. Aligha véletlen, hogy éppen Cage és kollégái adták elő elsőként 1963-ban New Yorkban. A hetven évvel korábban született Satie-mű abszolút kortársa lehetett a születőben lévő minimalista zenének, repetitivitása pedig a pop-art nyomatok szerialitásában visszhangozhatott. Ezért kerülhetett a mostani koncert plakátjának aljára Satie portréja kvázi sormintaként. Reggel fél kilenc körül járt, ráláttam az épp’ szolgálatban lévő számlálóbiztos laptopjának képernyőjére, 465-nél jártunk, tíz percem volt nagyjából, 470-nél jöttem el.

Munka közben olykor a Fugára gondoltam, jó volt tudni, hogy ott most is ül valaki a zongoránál, Bösendorfer, a falakon Bauhaus-hommage képek. Valószínűleg kibújt a szandáljából a hőségben, előbb ballal, aztán mindkét kezével egyszerre, finoman simítja oda ugyanazt a pár hangot, majd kezdi elölről és újra meg újra. Elképesztő, ahogyan a monotónia gyönyörködtetni képes, ahogy a minimális monumentálissá nő, mégis emberi léptékű marad, hétköznapiságában is emelkedett, de mentes az ünnepélyességtől, szép és szerethető. A cím ugyan vegzálásról beszél, de Satie nem bosszant senkit, csinálják azt mások hivatalból, szüntelenül. Ő szabadságot ad a közönségnek, ha elkalandoznak a gondolataid, akkor sem maradsz le semmiről. Figyelhetsz, hogy sikerül-e különbségeket kihallanod az egyformaságból. Ha elálmosodsz, nem kell rejtegetned az ásítást, nem fognak bunkónak tartani, ha kimész vagy bejössz. Szabadak az előadók is, megválaszthatják, mennyire legyen lassú a tempó. Önként vállalkoztak az alázatot, kitartást, önfegyelmet feltételező feladatra. Hogy fizikailag mennyire megterhelő, az attól is függ, hányan vannak, mennyi jut egy-egy játékosra a 840 ismétlésből – itt most végül, némi cserebere után huszonnégyen álltak össze. Jól játszottak? Nem tudom szakszerűen megítélni. Annyit láttam, hogy minden hangra koncentráltak, s annyit tudok, hogy nekem tetszett, nekik pedig éppúgy nemzedéki élmény lesz, mint feltételezésem szerint az előttük járóknak lehetett 1974-ben a Fiatal Művészek Klubjában, 1984-ben az Almássy téri Plánum Fesztiválon, 1995-ben pedig a vigántpetendi katolikus templomban, a Művészetek Völgye keretében fellépő zeneakadémistáknak, köztük a mostani koncert néhány közreműködőjének.

Munka után, este hét körül értem vissza, minden ugyanúgy szólt, mint az előzőekben. Természetesen. Onnan, ahol helyet találtam, nem látok rá a monitorra, de már nem lehet sok hátra. Ismét váltás a zongoránál, aztán az utolsó zenész egy addig soha nem látott mozdulattal az utolsó hangoknál egyik tenyerét a közönség felé tartva megálljt mutat, ne tessék tapsolni. Mindenki érti. Vége. Csönd. El­fújják a gyertyákat a zongora tetején, pakolás, viaszillat.

Fuga, július 1–2.

Neked ajánljuk