Zene

A Metalocalypse groteszk metálmese a világ leghíresebb death metal bandájáról. A horrorral fröcskölt, rock and roll humorral hintett animációs sorozat most különleges epizódjához érkezett: a Dethklok egomán rocksztárjainak kalandjai egy The Doomstar Requiem című grandiózus metáloperában folytatódnak.

"Vígoperát írni nem hiszem, hogy megterhelő lenne. A tragédiát ténylegesen megszenvedi, aki írja; az ember gondolatai egy fájdalmas sugallat hatása alatt állnak, amely betegesen túlfeszíti az idegeket. De a vígjátékban lévő tréfa és kacagás felvidítja az elmét és a testet. 'Egy mosoly hozzátesz egy szálat az élet fonalához.' [...] Ön egész életében vágyott egy jó vígoperai témára: ez arra mutat, hogy a nemes veretű komédia művészi vénája virtuálisan megvan Önben.

A barátságtalan hétfő esti időpont ellenére egészen kiváló ötlet volt az R33 rendezvénysorozatába, a 100-as Klubba illeszteni ezt a koncertet. A helyszín megközelítése ugyan cseppet sem megnyugtató - az R33-hoz a Blair Witch Projectet idéző parkon, valamint egy használaton kívüli vágóhídon keresztül lehet eljutni -, viszont a Soroksári úton lévő épületegyüttes mintha rálépett volna arra az útra, ami a bécsi Arena felé tart: a belvárosból is relatíve könnyen elérhető placcon egyre több koncerthelyszín található, ám a környezetnek köszönhetően vélhetően nem sok nyugdíjas fog panaszkodni a hangos zene miatt.

Lydia Lunch nem alkuszik. A harminc évvel ezelőtti New York-i noise-színtér legfeketébb boszorkányának bizonyára számos lehetősége lett volna az elmúlt tíz-tizenöt év során arra, hogy aprópénzre váltsa jelentős hírnevét, de őt persze egészen másfajta fából faragták.

A Pajor Tamás vezette Amen jubileumi koncertje a Hit Csarnokban sokak számára korántsem csak popzenei esemény volt – pedig pusztán annak sem lett volna utolsó.

1969-ben jelent meg első nagylemeze, nemrég a harmincnyolcadik. A Kossuth-díjas előadóművésszel természetesen felelevenítettük a régmúltat is, ám nosztalgiáról szó sem lehetett.

A régi vágású amerikai punk-rock rajongóinak bizonyára remek hír, hogy majdnem harmincévnyi, pár röpke összeállással tarkított szünet után idén megint van Black Flag, ráadásul nem is egy, hanem mindjárt két felállás zenél minden idők második legismertebb punklogója előtt a termékeny rivalizálás jegyében.

A nehezen komolyan vehető, bár legalább nem klisés nevű Apey And The Pea-hez annak idején óvatosan közelítettem, hiszen korábban a trió mindhárom tagja egy Pantera-feldolgozásokat játszó zenekarban zenélt (miközben a ritmusszekció egy ideig a Superbuttban is aktív volt, Áron András énekes-gitáros pedig jelenleg is a nem túl eleven Neck Sprain frontembere).

Anna Calvi tipikus későn érő tehetség - ennek azonban megvan az az előnye is, hogy rögvest dalszerzői, előadói és hangszeres zenészi tudásának birtokában, úgyszólván teljes fegyverzetben léphetett a nagyközönség elé.

"Sosem fogok szimfóniát írni! El sem tudod képzelni, milyen érzés az, amikor az ember mögött egy Beethoven menetel." Johannes Brahms fogadkozott-panaszkodott e szavakkal egy barátjának, a beethoveni nagyság nyomasztó hatásiszonyáról vallva.

Leonidas Kavakos - régi jó görög-magyar barátunk; számtalanszor ájultunk el művészetétől, magam a legszebb emlékeim közt őrzöm a kiváló zongoristával, Nagy Péterrel adott estjét, így aztán külön öröm volt, hogy az ott elhangzottak egy része (a két Bartók-rapszódia, ugyancsak Nagy Péter közreműködésével) is szerepel az új lemezen.

A manchesteri Akkord két ismert angol producer, Synkro és Indigo hosszú ideig meglehetősen nagy titokban tartott közös projektje. Mindketten nyitott gondolkodásúak, és hasonló világból jönnek - ismerősen mozognak a drum & bass, a jungle, a breakbeat, a dubstep, az ambient és még ki tudja, minek a dimenziójában -, így nem meglepő, hogy amikor együtt dolgoznak a stúdióban, akkor nehezen beskatulyázható zenéket írnak.