"A halál is vicces" – Brendon Small zenész, komikus, sorozatkreátor

  • Soós Tamás
  • 2014. január 12.

Zene

A Metalocalypse groteszk metálmese a világ leghíresebb death metal bandájáról. A horrorral fröcskölt, rock and roll humorral hintett animációs sorozat most különleges epizódjához érkezett: a Dethklok egomán rocksztárjainak kalandjai egy The Doomstar Requiem című grandiózus metáloperában folytatódnak.

Magyar Narancs: Mi volt az, amivel eladtad a Doomstar Requiemet a csatornának?

Brendon Small: Egyórás rockopera-különkiadás: semmi dialógus, csak zene. Úgy véltem, a sorozat elbírná, és rendkívül szórakoztató kihívás lenne a számomra. A negyedik évad Toki Wartooth elrablásával ért véget, a folytatás az ő megmentéséről szól. Az volt a tét, hogy ezek az önző rocksztárok az életüket kockáztassák egy olyan emberért, akiről maguk sem gondolnák, hogy törődnek vele.

MN: "Annyit loptam Brian Maytől, hogy már várom, mikor perel be" - viccelődtél egy korábbi interjúdban. A Doomstar Requiem után ki fog perelni?

BS: Andrew Lloyd Webber, a Who és King Diamond. Webbertől a Jézus Krisztus Szupersztár, a Whotól a Tommy volt rám nagy hatással. King Diamond esetében pedig az, ahogy történeteket mesél a zenéjével. Nagyon sokféle stílus simul egymásba ebben a rockoperában a hetvenes évek power popjától a szimfonikus nagyzenekari betéteken át a 80-as évek különc szintipopjáig és persze a kemény gitáros részekig.

MN: Mi érdekelt leginkább a metálopera formátumban?

BS: A nem metálos részek. Nem tudtam volna az összes számot egy őrült metálzenekarra megírni. Kellettek lágyabb számok, ellentmondások is a műsorba. Azért érdekes egy ilyen projekt, mert nem ugyanazt kell csinálnom újra és újra, hanem elszórakozhatok a zenével. Nagy kihívás volt például altatót írni, ami közben a Beatles, a Queen és régi Disney-filmek jártak a fejemben. Vagy a How Can I Be A Hero?, aminél nagyon élveztem a 70-es évekbeli power pop hangulatot. Tiszta régi Wings, mintha Billy Joellel játszanánk a rock and rollt.

MN: A show csúcspontja az epikus gitárcsata Skwisgaar és Toki között. Ahogy az unikornis és sas alakú gitáros összecsap, az a tökéletes gitárhős-fantázia.

BS: Szerettem volna feldolgozni Toki eredettörténetét, ami a darab érzelmi középpontja lett. A történet kiindulópontja, hogy Skwisgaar egyedüli gitáros akar lenni a bandában. Mint Ritchie Blackmore vagy Eddie Van Halen. De jön Toki, ez a szakadt srác, aki szigszalaggal ragasztotta össze a hangszerét, és most élete legjobb gitárjátékát tolja. A zene ellenpontozott, kérdezz-felelek gitárszóló: ahogy egyre többet játszanak, egyre inkább együtt is játszanak. Amikor eljutnak a klasszikus Bach-részhez, már látod, hogy nekik együtt kell zenélniük.

MN: A gore és a hasraesős, koponyatrancsírozós halálburleszk a Metalocalypse szerves részét képezi. Miért hiányzik a Doomstar Requiemből?

BS: A történetben végig egy karakter halálának a lehetősége lebeg a fejünk felett. Ha most is megölnénk ezer embert jelenetenként, a halál elveszítené a jelentőségét. De a sorozat is egyre inkább mérséklődik: az első rész még tocsogott a vérben, de most már igyekszünk a karakterhumort előtérbe állítani.

MN: Azt is mondtad egyszer: "a halál a végső burleszk".

BS: Ha valaki sétál, és hirtelen meghal, az egy klasszikus vígjátéki szituáció. Ideális esetben a halál is vicces. Én csak egy régi Dr. Katz-epizódból idéztem, amiben Jonathan Katz, a humorista mondja, hogy a halál olyan, mint a burleszk. A sorozatba már a kezdetektől szerettem volna becsempészni az extrém burleszket. Olyat, mint a Gyalog galoppban, amikor a hidat őrző Fekete Lovagnak levágják a karját és a lábát. Ez elképesztően vicces, mert nem akar tudomást venni róla, sőt még neki áll feljebb.

MN: A korábbi évadokkal ellentétben most te szinkronizáltad majdnem az összes karaktert.

BS: Nem akartam, hogy mások hangi adottságai korlátozzanak. Korábban előfordult már, hogy zene helyett dialógussal kellett megoldanom egy részt, mert a szinkronszínész hangja túl kevés volt hozzá. Most én voltam Toki és Murderface hangja is. De például George Fisher, a Cannibal Corpse hörgőse újra elvállalta a szerepét.

MN: A Metalocalypse impozáns vendéglistájára most Jack Black nevét is felvéstétek.

BS: Jacknek tökéletes és nagyon képzett, rockoperás hangja van: ahol nekem öt felvétel kellett, neki csak egy. Hiába komédia a Tenacious D, már-már azt szeretném, ha kiadnának egy komolylemezt, mert olyan erősek a drámai részeik, és remek a zenéjük.

MN: A visszatérő vendégek közé tartozik Mark Hamill és Malcolm McDowell - ők most énekeltek is.

BS: Színészek, ők bármit megcsinálnak. Victor Brandt, aki Crozier generálist játssza, nagyon jó énekes, Johnny Cashére hasonlít a hangja. McDowell a stúdióban lejátszotta nekem egy korábbi felvételét, amin Pink Floydot énekel: hibátlan volt.

MN: Az egykor Luke Skywalkert játszó Hamill a Star Wars iránti rajongásod révén került a képbe?

BS: A Tribunalba (A Dethklok likvidálására törő rejtélyes tanács a sorozatban - S. T.) öreg, karcos, borongós hangokat akartam. Az Adult Swim csatornától ajánlotta valaki, hogy hallgassam meg Mark Hamillt, akit már csak a Star Wars-os múltja miatt is beválogattam volna, de meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg ő a megfelelő ember. Küldött egy próbafelvételt, de először el sem hittem, hogy ő az: úgy szólalt meg, mint egy kriptahangú, vészjósló karakter. Telibe kapta a hangulatot, amit megcéloztunk.

MN: A legmeglepőbb vendégetek mégis Werner Herzog volt a 4. évadban.

BS: Egy rejtélyes alaknak bibliai idézeteket kellett mondania az epizódok elején. Rajongóként rögtön egy név ugrott be: Werner Herzog. A Metalocalypse-ot szerintem nem ismerte, inkább az izgatta, hogyan zajlik az animációssorozat-készítés. Nagyon érdekelte az is, hogyan teljesített. ' volt az első színészem, aki meghallgatta az összes felvételét, hogy ráérezzen, melyik volt a legjobb. Herzog végül önmagát rendezte. Nagyszerű munkát végzett.

MN: Lesz 5. évad?

BS: A Doomstar Requiem végén függőben hagytuk a sztorit, de nem tudok most semmiféle nagy bejelentést tenni. Van még pár történet, amit el szeretnék mesélni. Még el sem értünk a metálapokalipszishez, az igazi nagy csatához...

MN: Talán kevesebben tudják, de stand-up komikusként is dolgozol.

BS: Zeneiskolába jártam, de amikor végeztem, fogalmam se volt, mihez kezdhetnék. Úgyhogy elkezdtem stand-upozni. Sokkal nehezebb 30 ember előtt stand-upozni, mint 30000 előtt zenélni. A zenélés majdnem csalásnak tűnik: próbálsz előtte, és kidolgozott, nagy show is jár mellé. Amikor stand-upozol, minden este más. A nagy nevetésekre hajtasz, ami egyik este összejön, a másikon nem. Ez ijesztő, de ezért szeretem annyira csinálni. A fellépéseimnek viszont nincs sok köze a metálzenéhez. Általában a saját életemről beszélek, persze eltúlozva, de bármi, ami vicces, bekerülhet az előadásba: különös hang- és őrült karakterutánzások, eszement dalbetétek, amiket egy teljes zenekarral adok elő, és persze olyan is van, hogy csak egy szál mikrofonnal állok ki. De egy kis gitártekerés mindig belefér.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.