Magyar Narancs: Mi volt az, amivel eladtad a Doomstar Requiemet a csatornának?
Brendon Small: Egyórás rockopera-különkiadás: semmi dialógus, csak zene. Úgy véltem, a sorozat elbírná, és rendkívül szórakoztató kihívás lenne a számomra. A negyedik évad Toki Wartooth elrablásával ért véget, a folytatás az ő megmentéséről szól. Az volt a tét, hogy ezek az önző rocksztárok az életüket kockáztassák egy olyan emberért, akiről maguk sem gondolnák, hogy törődnek vele.
MN: "Annyit loptam Brian Maytől, hogy már várom, mikor perel be" - viccelődtél egy korábbi interjúdban. A Doomstar Requiem után ki fog perelni?
BS: Andrew Lloyd Webber, a Who és King Diamond. Webbertől a Jézus Krisztus Szupersztár, a Whotól a Tommy volt rám nagy hatással. King Diamond esetében pedig az, ahogy történeteket mesél a zenéjével. Nagyon sokféle stílus simul egymásba ebben a rockoperában a hetvenes évek power popjától a szimfonikus nagyzenekari betéteken át a 80-as évek különc szintipopjáig és persze a kemény gitáros részekig.
MN: Mi érdekelt leginkább a metálopera formátumban?
BS: A nem metálos részek. Nem tudtam volna az összes számot egy őrült metálzenekarra megírni. Kellettek lágyabb számok, ellentmondások is a műsorba. Azért érdekes egy ilyen projekt, mert nem ugyanazt kell csinálnom újra és újra, hanem elszórakozhatok a zenével. Nagy kihívás volt például altatót írni, ami közben a Beatles, a Queen és régi Disney-filmek jártak a fejemben. Vagy a How Can I Be A Hero?, aminél nagyon élveztem a 70-es évekbeli power pop hangulatot. Tiszta régi Wings, mintha Billy Joellel játszanánk a rock and rollt.
MN: A show csúcspontja az epikus gitárcsata Skwisgaar és Toki között. Ahogy az unikornis és sas alakú gitáros összecsap, az a tökéletes gitárhős-fantázia.
BS: Szerettem volna feldolgozni Toki eredettörténetét, ami a darab érzelmi középpontja lett. A történet kiindulópontja, hogy Skwisgaar egyedüli gitáros akar lenni a bandában. Mint Ritchie Blackmore vagy Eddie Van Halen. De jön Toki, ez a szakadt srác, aki szigszalaggal ragasztotta össze a hangszerét, és most élete legjobb gitárjátékát tolja. A zene ellenpontozott, kérdezz-felelek gitárszóló: ahogy egyre többet játszanak, egyre inkább együtt is játszanak. Amikor eljutnak a klasszikus Bach-részhez, már látod, hogy nekik együtt kell zenélniük.
MN: A gore és a hasraesős, koponyatrancsírozós halálburleszk a Metalocalypse szerves részét képezi. Miért hiányzik a Doomstar Requiemből?
BS: A történetben végig egy karakter halálának a lehetősége lebeg a fejünk felett. Ha most is megölnénk ezer embert jelenetenként, a halál elveszítené a jelentőségét. De a sorozat is egyre inkább mérséklődik: az első rész még tocsogott a vérben, de most már igyekszünk a karakterhumort előtérbe állítani.
MN: Azt is mondtad egyszer: "a halál a végső burleszk".
BS: Ha valaki sétál, és hirtelen meghal, az egy klasszikus vígjátéki szituáció. Ideális esetben a halál is vicces. Én csak egy régi Dr. Katz-epizódból idéztem, amiben Jonathan Katz, a humorista mondja, hogy a halál olyan, mint a burleszk. A sorozatba már a kezdetektől szerettem volna becsempészni az extrém burleszket. Olyat, mint a Gyalog galoppban, amikor a hidat őrző Fekete Lovagnak levágják a karját és a lábát. Ez elképesztően vicces, mert nem akar tudomást venni róla, sőt még neki áll feljebb.
MN: A korábbi évadokkal ellentétben most te szinkronizáltad majdnem az összes karaktert.
BS: Nem akartam, hogy mások hangi adottságai korlátozzanak. Korábban előfordult már, hogy zene helyett dialógussal kellett megoldanom egy részt, mert a szinkronszínész hangja túl kevés volt hozzá. Most én voltam Toki és Murderface hangja is. De például George Fisher, a Cannibal Corpse hörgőse újra elvállalta a szerepét.
MN: A Metalocalypse impozáns vendéglistájára most Jack Black nevét is felvéstétek.
BS: Jacknek tökéletes és nagyon képzett, rockoperás hangja van: ahol nekem öt felvétel kellett, neki csak egy. Hiába komédia a Tenacious D, már-már azt szeretném, ha kiadnának egy komolylemezt, mert olyan erősek a drámai részeik, és remek a zenéjük.
MN: A visszatérő vendégek közé tartozik Mark Hamill és Malcolm McDowell - ők most énekeltek is.
BS: Színészek, ők bármit megcsinálnak. Victor Brandt, aki Crozier generálist játssza, nagyon jó énekes, Johnny Cashére hasonlít a hangja. McDowell a stúdióban lejátszotta nekem egy korábbi felvételét, amin Pink Floydot énekel: hibátlan volt.
MN: Az egykor Luke Skywalkert játszó Hamill a Star Wars iránti rajongásod révén került a képbe?
BS: A Tribunalba (A Dethklok likvidálására törő rejtélyes tanács a sorozatban - S. T.) öreg, karcos, borongós hangokat akartam. Az Adult Swim csatornától ajánlotta valaki, hogy hallgassam meg Mark Hamillt, akit már csak a Star Wars-os múltja miatt is beválogattam volna, de meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg ő a megfelelő ember. Küldött egy próbafelvételt, de először el sem hittem, hogy ő az: úgy szólalt meg, mint egy kriptahangú, vészjósló karakter. Telibe kapta a hangulatot, amit megcéloztunk.
MN: A legmeglepőbb vendégetek mégis Werner Herzog volt a 4. évadban.
BS: Egy rejtélyes alaknak bibliai idézeteket kellett mondania az epizódok elején. Rajongóként rögtön egy név ugrott be: Werner Herzog. A Metalocalypse-ot szerintem nem ismerte, inkább az izgatta, hogyan zajlik az animációssorozat-készítés. Nagyon érdekelte az is, hogyan teljesített. ' volt az első színészem, aki meghallgatta az összes felvételét, hogy ráérezzen, melyik volt a legjobb. Herzog végül önmagát rendezte. Nagyszerű munkát végzett.
MN: Lesz 5. évad?
BS: A Doomstar Requiem végén függőben hagytuk a sztorit, de nem tudok most semmiféle nagy bejelentést tenni. Van még pár történet, amit el szeretnék mesélni. Még el sem értünk a metálapokalipszishez, az igazi nagy csatához...
MN: Talán kevesebben tudják, de stand-up komikusként is dolgozol.
BS: Zeneiskolába jártam, de amikor végeztem, fogalmam se volt, mihez kezdhetnék. Úgyhogy elkezdtem stand-upozni. Sokkal nehezebb 30 ember előtt stand-upozni, mint 30000 előtt zenélni. A zenélés majdnem csalásnak tűnik: próbálsz előtte, és kidolgozott, nagy show is jár mellé. Amikor stand-upozol, minden este más. A nagy nevetésekre hajtasz, ami egyik este összejön, a másikon nem. Ez ijesztő, de ezért szeretem annyira csinálni. A fellépéseimnek viszont nincs sok köze a metálzenéhez. Általában a saját életemről beszélek, persze eltúlozva, de bármi, ami vicces, bekerülhet az előadásba: különös hang- és őrült karakterutánzások, eszement dalbetétek, amiket egy teljes zenekarral adok elő, és persze olyan is van, hogy csak egy szál mikrofonnal állok ki. De egy kis gitártekerés mindig belefér.
