lemez - PEARL JAM: BACKSPACER

  • Hó Márton
  • 2009. október 15.

Zene

A grunge túlélői - ezzel a kötelező felütéssel indít majd' minden Pearl Jam-kritika nagyjából a 98-as Yield óta. Nem szeretnék vitába szállni e kijelentéssel, de tegyük azért hozzá: Eddie Vedder és zenekara már sokkal korábban (a Vs. és a Vitalogy lemezek idején) levetkőzte magáról a tipikus, mind a grunge stílusra, mind a Ten című klasszikus lemezükre jellemző vonásokat.
A grunge túlélõi - ezzel a kötelezõ felütéssel indít majd' minden Pearl Jam-kritika nagyjából a 98-as Yield óta. Nem szeretnék vitába szállni e kijelentéssel, de tegyük azért hozzá: Eddie Vedder és zenekara már sokkal korábban (a Vs. és a Vitalogy lemezek idején) levetkõzte magáról a tipikus, mind a grunge stílusra, mind a Ten címû klasszikus lemezükre jellemzõ vonásokat.

Az elõzetes információk szerint optimista, dögös rocklemez volt kilátásban, és ez maximálisan meg is valósult (Brendan O'Brien volt ismét a producer, aki legutóbb a Yielden dolgozott együtt a zenekarral). A Backspacer a pörgõsebb, tempósabb dalokkal indít, és rögtön a nyitó Gonna See My Friend põre húzása elõrevetíti, hogy ez bizony egy vérbõ (mindössze 36 perces) rock 'n' roll lemez, ami ha nem is annyira revelatív, mint a 2006-os, cím nélküli elõdje, azért szerethetõ és változatos munka. Az ötödik számtól jönnek a legjobb pillanatok: a Better Man modorában írt megható ballada (Just Breathe) és az utána következõ három tétel (Amongst The Waves, Unthought Known, Supersonic) azt mutatja, hogy a Pearl Jam bizony cseppet sem vesztett dalszerzõ tehetségébõl, ráadásul mindig is képesek voltak a szellemes zenei újrahasznosításra, sokkal több régi emléket érintve, mint a garázsrockzenekarok nagy része.

Figyelemre méltó, hogy a Pearl Jam még most is sokkal egységesebb, masszívabb lemezt képes lerakni az asztalra, mint a fiatalabb, hasonló stílusban alkotó zenekarok. A klasszikus amerikai-angol rockvonulatot simán veri ezzel a könnyen fogyasztható lemezzel, és még a triviális stadionrock címke sem mutat rosszul rajta, pedig néhány számban valóban érezni erõs Coldplay- és U2-hatásokat (elõbbit már csak azért is szóba kell hozni, mert most a PJ is írt Speed Of Sound címmel egy bársonyos, kicsit már nyálba hajló popdalt). Meg kell becsülni ezt a lemezt az ilyen, garázsrockilag ínséges idõkben.

Universal, 2009

****

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.