lemez - PEARL JAM: BACKSPACER

  • Hó Márton
  • 2009. október 15.

Zene

A grunge túlélői - ezzel a kötelező felütéssel indít majd' minden Pearl Jam-kritika nagyjából a 98-as Yield óta. Nem szeretnék vitába szállni e kijelentéssel, de tegyük azért hozzá: Eddie Vedder és zenekara már sokkal korábban (a Vs. és a Vitalogy lemezek idején) levetkőzte magáról a tipikus, mind a grunge stílusra, mind a Ten című klasszikus lemezükre jellemző vonásokat.
A grunge túlélõi - ezzel a kötelezõ felütéssel indít majd' minden Pearl Jam-kritika nagyjából a 98-as Yield óta. Nem szeretnék vitába szállni e kijelentéssel, de tegyük azért hozzá: Eddie Vedder és zenekara már sokkal korábban (a Vs. és a Vitalogy lemezek idején) levetkõzte magáról a tipikus, mind a grunge stílusra, mind a Ten címû klasszikus lemezükre jellemzõ vonásokat.

Az elõzetes információk szerint optimista, dögös rocklemez volt kilátásban, és ez maximálisan meg is valósult (Brendan O'Brien volt ismét a producer, aki legutóbb a Yielden dolgozott együtt a zenekarral). A Backspacer a pörgõsebb, tempósabb dalokkal indít, és rögtön a nyitó Gonna See My Friend põre húzása elõrevetíti, hogy ez bizony egy vérbõ (mindössze 36 perces) rock 'n' roll lemez, ami ha nem is annyira revelatív, mint a 2006-os, cím nélküli elõdje, azért szerethetõ és változatos munka. Az ötödik számtól jönnek a legjobb pillanatok: a Better Man modorában írt megható ballada (Just Breathe) és az utána következõ három tétel (Amongst The Waves, Unthought Known, Supersonic) azt mutatja, hogy a Pearl Jam bizony cseppet sem vesztett dalszerzõ tehetségébõl, ráadásul mindig is képesek voltak a szellemes zenei újrahasznosításra, sokkal több régi emléket érintve, mint a garázsrockzenekarok nagy része.

Figyelemre méltó, hogy a Pearl Jam még most is sokkal egységesebb, masszívabb lemezt képes lerakni az asztalra, mint a fiatalabb, hasonló stílusban alkotó zenekarok. A klasszikus amerikai-angol rockvonulatot simán veri ezzel a könnyen fogyasztható lemezzel, és még a triviális stadionrock címke sem mutat rosszul rajta, pedig néhány számban valóban érezni erõs Coldplay- és U2-hatásokat (elõbbit már csak azért is szóba kell hozni, mert most a PJ is írt Speed Of Sound címmel egy bársonyos, kicsit már nyálba hajló popdalt). Meg kell becsülni ezt a lemezt az ilyen, garázsrockilag ínséges idõkben.

Universal, 2009

****

Neked ajánljuk