lemez - PEARL JAM: BACKSPACER

  • Hó Márton
  • 2009. október 15.

Zene

A grunge túlélői - ezzel a kötelező felütéssel indít majd' minden Pearl Jam-kritika nagyjából a 98-as Yield óta. Nem szeretnék vitába szállni e kijelentéssel, de tegyük azért hozzá: Eddie Vedder és zenekara már sokkal korábban (a Vs. és a Vitalogy lemezek idején) levetkőzte magáról a tipikus, mind a grunge stílusra, mind a Ten című klasszikus lemezükre jellemző vonásokat.
A grunge túlélõi - ezzel a kötelezõ felütéssel indít majd' minden Pearl Jam-kritika nagyjából a 98-as Yield óta. Nem szeretnék vitába szállni e kijelentéssel, de tegyük azért hozzá: Eddie Vedder és zenekara már sokkal korábban (a Vs. és a Vitalogy lemezek idején) levetkõzte magáról a tipikus, mind a grunge stílusra, mind a Ten címû klasszikus lemezükre jellemzõ vonásokat.

Az elõzetes információk szerint optimista, dögös rocklemez volt kilátásban, és ez maximálisan meg is valósult (Brendan O'Brien volt ismét a producer, aki legutóbb a Yielden dolgozott együtt a zenekarral). A Backspacer a pörgõsebb, tempósabb dalokkal indít, és rögtön a nyitó Gonna See My Friend põre húzása elõrevetíti, hogy ez bizony egy vérbõ (mindössze 36 perces) rock 'n' roll lemez, ami ha nem is annyira revelatív, mint a 2006-os, cím nélküli elõdje, azért szerethetõ és változatos munka. Az ötödik számtól jönnek a legjobb pillanatok: a Better Man modorában írt megható ballada (Just Breathe) és az utána következõ három tétel (Amongst The Waves, Unthought Known, Supersonic) azt mutatja, hogy a Pearl Jam bizony cseppet sem vesztett dalszerzõ tehetségébõl, ráadásul mindig is képesek voltak a szellemes zenei újrahasznosításra, sokkal több régi emléket érintve, mint a garázsrockzenekarok nagy része.

Figyelemre méltó, hogy a Pearl Jam még most is sokkal egységesebb, masszívabb lemezt képes lerakni az asztalra, mint a fiatalabb, hasonló stílusban alkotó zenekarok. A klasszikus amerikai-angol rockvonulatot simán veri ezzel a könnyen fogyasztható lemezzel, és még a triviális stadionrock címke sem mutat rosszul rajta, pedig néhány számban valóban érezni erõs Coldplay- és U2-hatásokat (elõbbit már csak azért is szóba kell hozni, mert most a PJ is írt Speed Of Sound címmel egy bársonyos, kicsit már nyálba hajló popdalt). Meg kell becsülni ezt a lemezt az ilyen, garázsrockilag ínséges idõkben.

Universal, 2009

****

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.