Gabby Young & Other Animals: We're All In This Together Mire a második szám, a Ladies Of The Lake véget ért, teljesen padlót fogtam. Ez a Gabby olyan hangot ütött meg Angliából, amihez hasonlót még soha nem hallottam. Nem azt mondom, hogy valami tök újat talált ki, inkább a könnyedsége kapott el, amivel összegyúrta a pop és a dzsessz, a kabaré és a cigányzene, az angolszász és a szláv népzene különféle elemeit. És hát nincs mese: Gabbynek fantasztikus a hangja és bánni is nagyon tud vele, ráadásul az sem fogott ki rajta, hogy az előző életében operaénekesnek készült. Magára persze ebben az "állati" körben talált. Momentán nyolcan alkotják, és mindenki büfé több hangszeren is, legyen az bendzsó, hegedű, trombita, harsona, klarinét, dob, gitár vagy Hammond orgona. A történeti hűség kedvéért jelezni kell, hogy az album néhány darabja szerepelt Gabby előző - Mole címmel 2006-ban napvilágot látott - korongján is, és azt sem hallgathatom el, hogy a harmadik számtól kicsit leült a lelkesedésem, de aztán a végére (Snakebite, Down, Button) belőttük a mennyeket megint, úgyhogy váltig állítom: ettől a Gabbytől még csodákat lehet várni. Az pedig olyan jó. (World Connection/IndieGo, 2011) **** és fél
Magnifico: Magnification A balkáni zene nyugat-európai hódításainak nem akar vége szakadni. A Kocani Orkestar, Boban Markovic, Goran Bregovic már a múlt, mondhatni, félretessékelte a Balkanbeats mozgalom. Ha feldobom, elég gagyi technó, ha leesik, maszszív rezes alapokra hull. Németországban Shantel, Ausztriában Dunkelbunt, Macedóniában Kiril, na és Szlovéniában Magnifico. Bár ő egy kicsit kilóg. De talán épp ettől a nyerő. Magnificónak Robert Pesut volt a becsületes neve, még mielőtt rock- és filmsztár kerekedett belőle. Afféle Ljubljana playboya, aki a rá testált szerepekben elvitt minden pókercsatát és nőt, miközben a lemezein meg vitriollal kenegette a turbónacionalizmus, a rasszizmus, a homofóbia és az avítt tabuk bástyáit. A baj csak az volt, hogy nem igazán működött zeneileg - már legalábbis amit én hallottam tőle. Mostanáig. De ehhez a Magnificationhöz nem véletlenül adta a Piranha kiadó a nevét. Ez úgy illeszkedik be a Balkanbeats szemérmetlenül populáris irányzékába, és ugyanakkor úgy teszi idézőjelbe, hogy egyáltalán nem tűnik ízléstelennek a "kint is vagyok, bent is vagyok" játék. Hiszen pont úgy játszik a Balkánnal, mint a latin világgal, a spagetti westernnel, a diszkóval vagy a funkkal. És pont olyan agyasan, mint amilyen kesernyésen és szórakoztatóan. (Piranha Musik, 2010) ***** alá
Sergent Garcia: Una y otra vez A nyolcvanas évek közepén jártunk Párizsban, amikor a baszk gyökerű Bruno Garcia feltűnt a Ludwig von 88 nevű punkzenekarral. A francia punkban és az abból táplálkozó hibrid világzenékben a reggae-nek egyaránt komoly szerep jutott, és hatással volt Bruno első önálló lépéseire is: dj-ként a jamaicai sound systemek jegyében pakolta a táncparkettre valót. Ám mindeközben a párizsi latin kommunát - ha úgy tetszik, a véreit - sem hagyhatta zene nélkül, és amikor meglátta a kubai Los Van Van zenekart, hirtelen összeállt a kép. Mindez így együtt, öszszefonva: a punk, a reggae, a raggamuffin, a salsa és a hiphop lehet az ő külön bejáratú világa. És ezzel megszületett a salsamuffin.
Az Una y otra vez a hatodik Sergent Garcia-lemez - öt év szünettel a 2006-os Mascara után. Jamaica, Kuba és Mexikó már megvolt - ott a nyomuk a La Semilla Escondidán és a Mascarán -, Bruno ezúttal Kolumbiát térképezte fel. A kolumbiai zenében most meglehetősen izgalmas dolgok történnek, és ahogy kell, lecsapott mindenkire, aki számít: felsorakoztatva a Mojarra Electrica, a Sidestepper, a Bomba Estereo és a Li Saumet kulcsfiguráit. A fő csapás iránya persze a cumbia (a Vasito de Agua egészen rendkívüli), de egy pompásan vérátömlesztett bolero is a terítékre került. Szóval nagyon úgy fest, volt mire készülni, és volt mire várni. Nemcsak hogy irányzékot váltott, ezzel a koronggal az eddigi legjobbját dobta Sergent Garcia. (Cumbancha/IndieGo, 2011) *****
Rendhagyó prímástalálkozó A közelmúltban Fonogram-díjat kapott ez a produkció mint "az év hazai autentikus népzenei albuma". Szívből gratulálok hozzá, és csak csendben jegyzem meg, hogy pont attól jó, hogy nem autentikus - de ez legyen a zsűri gondja. Lényeg a lényeg: Lakatos Róbert komáromi brácsás már a Rév nevű zenekarával is megmutatta, hogy nem izgatják a skatulyák. Azzal a bandával a népzene és a komolyzene kapcsolatán ügyködött, aztán megint lépnie kellett, és megint rendhagyót...
A név kötelez, Lakatos először is újraértelmezte a - vendéglátós szórakoztató zenében kissé beszűkült - prímásság fogalmát. A hangsúly nála a "zenekarvezetőre" esett, legyen az cimbalmos (Balogh Kálmán), gitáros (Both Miklós), szaxofonos (Dresch Mihály) - vagy urambocsá!, hegedűs (Pál István "Szalonna"), amiként (a prímás) a köztudatba került. De ez még semmi. Az igazi kalandot az jelentette, ahogy így összeeresztve népzenei feldolgozásokat játszottak az etnorockból, etnodzsesszből, világzenéből érkező prímás kollégák, megfejelve Herczku Ágnes és Korpás Éva énekével, a kifogástalanul autentikus Vizeli Balázs, Mester László és Doór Róbert kíséretében.
Számomra annál emlékezetesebb ez a kaland, minél elrugaszkodottabb. Azokban az átjárókban, ahol már nem érvényesek a "szabályok", ahol a "gátlástalan" személyesség sokkal elragadóbb rendet alkot, mint a hagyomány. A Megy a nap lefelé című blues - Dresch Mihály altszaxofonjával, Both Miklós gitárjával és Korpás Éva énekével - erre egészen ragyogó példa. Még annál is több: útmutató. (FolkEurópa Kiadó, 2010) **** és fél
