Lemez - World music: ngoni, duda és harmonika.

Zene

Az egyik időtlenül mali, a másik kész cirkusz, s a harmadik elbűvölő tangó. Három lemez az év legjeiből, több mint ajánló. Marton László Távolodó
Az egyik időtlenül mali, a másik kész cirkusz, s a harmadik elbűvölő tangó. Három lemez az év legjeiből, több mint ajánló.

Rokia Traoré: Tchamantché Rokia Traoré a húszas évei elején járt, amikor akusztikus gitárral kísért dalaival feltűnt a bamakói egyetemen. Szokatlan könnyedséggel öltötte egybe a különféle mali stílusokat, és azt sem titkolta, hogy míg diplomata édesapjával a világot járta, a nyugati tánczene és a dzsessz is jócskán megérintette. Miért is titkolta volna? Rugaszkodhatott bármily messzire a hardcore tradícióktól, azért az rögtön átjött, hogy ritka mélységgel sugárzik belőle a mali muzsika. Nem véletlen, hogy Ali Farka Touré rögvest a szárnyai alá vette.

Míg Rokia első két albumát (Mouneissa, 1998, Wanita, 2000) a blues uralta - és olyan helyi nagyságok tették bele a kézjegyüket, mint a gitáros Boubacar Traoré és a korás Toumani Diabaté - a 2003-as Bowmboi szárnyalását a Kronos Quartet közreműködése is elősegítette. Aztán egy kis csend következett, az anyaság ideje, majd nyárra végre kijött Rokia negyedik albuma, friss impulzusokkal és meglepetésekkel tele.

Az Ali Farka Touré emlékének ajánlott Tchamantshén egyfelől férfiasabb a blues, keményebb a gitár, de talán csak azért, hogy egy másik pillanatban még lágyabbnak és megrendítőbbnek tűnjön Rokia hangja és éneke. Elmondható, hogy a dobszerkótól, a villanygitároktól és az eddig hanyagolt elektronikától populárisabbnak tűnik az összkép, de azonnal hozzá kell tenni: mindeközben végig dominál a mali zene egyik ősi hangszere, a kis lantszerű ngoni. És amikor már azt hinnénk, hogy nem foghat ki rajtunk idő, szín, hangulat és stílus, bónusz gyanánt újra megrendülhetünk a The Man I Love című - főleg Billie Holidaytől ismert - Gershwin-örökzöldtől. Millió szín és millió egység. Ami tuti, az az isteni gyönyör. (Tama/Universal, 2008) *****

Agostones: Dudapest Cirkusz A magát "zeneközelítőnek" valló Ágoston Béla tizennyolc éve - mióta csak a pécsi Mecsek Free-ben felbukkant - következetesen távolodik a tér és az idő, a műfaj és a nyelv, a komoly és a mókás ügyek stiláris csapdáitól. Megfordult egy rakás dzsessz-, rock- és folkzenekarban, hallható két tucat lemezen és annál több színházi zenében, tisztes iparosként bejárta a fél világot, és a másik felét sem szalasztja el. Momentán három zenekart futtat: az Ágoston quARTetben főleg dzsesszt, az Agostonesban főleg világzenét, a Zubolyban pedig főleg úgymond "broken etnót" fúj.

Az Agostonest úgy három éve találta ki, azzal a szándékkal, hogy körbejárja a dudát. Merre, hogyan és miféle muzsikákban fújják, mit kezdhet egy villanygitár társaságában, s egyáltalán: bírja-e a csapongást? Bírta, de ettől még a 2005-ös Ördögbomba nem sikerült jól.

Ám ezt a Dudapest Cirkuszt - meg kell mondanom - minden idők legjobb Ágoston-lemezének tartom. Tessék csak a dalok címét nézni! Levegőben keringő, Dudántúli táncok, Pá-sztori, Táncoló dudák - épp ilyen könnyed, szellemes, de soha nem olcsó vagy öncélú poénok halmazából építkezik a zene is. A szárnyalás adott a magyar, balkáni és zsidó motívumok, továbbá a dzsessz és a rock, illetve a különböző zenei idézetek között, mégis kerek és összefogott a sztori: a tengelyében cirkuszi muzsikával és egy ahhoz kötődő szöveges kerettel. Ebben a cirkuszban több dudás is megfér - sőt kimondottan jól összefér: a tubás Mazura János mellett a dudás Ágoston Béla, Szabó Zoltán és Móser Ádám fújja, de roppant fontos a harmonika, a basszus meg a dob is, és külön dicséret a gátlástalanul odamondogató szólógitárért. Nincsenek húzósabb meg laposabb számok, felszabadultan pörög végig a korong, mindössze egyetlen szépséghibája van: az összekötő szövegeket mesélő Szőke András modoros. (Etnofon, 2008) ***** alá

Oana Catalina Chitu: Bucharest Tango A két világháború közötti Bukarestről Kelet-Európa Párizsaként emlékeznek a beszámolók; kisebb súlyú képzőművészeti, ám annál virulóbb éjszakai és zenei élettel. Aztán ahogy épülni kezdett a szocializmus, bezárni kényszerültek a mulatók, a zenészek szedhették a sátorfájukat, egyszóval lőttek az olyan dekadens nyugati hóbortoknak, mint például a tangó.

Oana Catalina Chitu nem Bukarestben, hanem vidéken nőtt fel, ám városi rokonságánál egyszer csak rátalált azokra az ódon gramofonlemezekre, melyek a harmincas évek tangófelvételeit örökítették meg. És egyiken-másikon ráismert azokra a dalokra, melyeket odahaza az apja is énekelt valamikor. Ennek a régi-új világnak a bizsergése nem hagyta nyugodni, a végére kellett járnia, úgyhogy hamar előkerültek az olyan nagy nevek, mint Jean Moscopol, Cristian Vasile vagy Maria Tanase. Maria - akit három évvel ezelőtt Alexander Balanescu is megidézett Maria T című lemezén - különösen izgalmas volt a számára, hiszen ő a tangót és a sanzont román népzenével keverte.

Ilyen háttérrel érkezett Chitu a kilencvenes években Berlinbe, ahol zongorázni és énekelni tanult. 2000-ben Romenca névvel megalapította a zenekarát, de még kellett hét év, hogy kedvenc bukaresti tangóit színpadra állítsa. Aztán még egy, hogy megjelenjenek lemezen is.

Mit mondjak, fantasztikus... Tanítani kéne. Hogyan lehet, hogyan kell modorosság nélkül, vérprofi képzettséggel a lehető legtermészetesebben énekelni? Hogyan lehet, hogyan kell megidézni Tanasét? Hogyan válhat egy letűnt világ ilyen varázslatosan frissé? Hogyan forrhat össze egy tangó, egy dzsessz- és egy folkzenekar? Mondom, fantasztikus hang, fantasztikus - cimbalom, harmonika, hegedű, klarinét és a többi - hangok, fantasztikus hangulat. Ide a bökőt, ebből elképesztő durranás lesz. (Asphalt Tango, 2008) *****

Figyelmébe ajánljuk