Zene

Úgy jött vissza a mainstreambe a blues, hogy észre sem vettük. Álruhában hozta vissza Jack White, a Black Keys meg Gary Clark Jr. Itthon közben az undergroundba szorult vissza a műfaj. Hobo a tavalyi lemezén el is siratta, mondván, hogy semmi új nem születik már.

Áll a 67 éves korára megmásíthatatlanul elanyókásodott Ozzy Osbourne a Sportaréna színpadán, reszketegen, kapaszkodva, mint egy újdonsült özvegy egy záporral vert temetés kellős közepén, tekintetét a szövegeket görgető dobozra szegezi, és a komoran dörgő számokban minden második sort kérlelhetetlenül negyed hanggal aláintonál: paródia is lehetne, de most valahogy mégsem az.

Hendrik Weber, a német elektronikai minimalizmus egyik leginkább nagyra becsült mestere különös, egyben hatásos alkotói módszert dolgozott ki az utóbbi másfél évtizedben: úgy passzítja össze a szigorúan 4/4-es ritmikára épülő elektronikus tánczenei hagyományt a posztpunk/shoegaze örökséggel, hogy közben érzékeny és izgalmas egyensúlyt teremt az akusztikus és az elektronikus megszólalás között.

1938. november 9-én a nácik megsemmisítették a berlini Semer kiadó nyomókorongjait. Közel nyolcvan év kellett, hogy újra hallhatók legyenek a húszas-harmincas évek zsidó slágerei az Alan Bern vezette Semer Ensemble előadásában.

Egy eset még lehetett véletlen, de kettőn már érdemes elgondolkodni: úgy tűnik, az operaházban jó idők járnak a kortárs operákra.