Lemez

The Shins: Heartworms

Zene

Az Oregon állambeli Portlandből olyan remek együttesek indultak, mint a Dandy Warhols vagy a De­cemberists, illetve olyan zenekarok tették át ide a székhelyüket, mint a Modest Mouse, a Spoon vagy a James Mercer vezette The Shins. A Sub Popot a zenei világ vérkeringésébe visszahozó első lemez (Oh, Inverted World, 2001) után költözött Mercer Új-Mexikóból Portlandbe, és egyre nagyobb sikereket ért el: 2007-ben át is igazolt a csapat egy nagy kiadóhoz, majd a tagság lecserélődött… Az egész produkció jó ideje amolyan kibővített szólóprojektnek tekinthető, feláldozható kísérő zenészekkel.

Ennek ellenére a Shins-diszkográfiában a 2012-es Port of Morrow tekinthető amolyan gyenge pontnak, a majdnem napra pontosan öt évvel később érkező Heartworms viszont ismét a régi formájában prezentálja a brandet. Mercer ezúttal olyan témákhoz nyúlt ihletért, mint a szorongás, az öregedés és a gyerekkori nosztalgia. A 46 éves
énekes-dalszerző-gitáros a nyitó Names For Yout a lányainak írta – a dalhoz készült videóklipben gördeszkázó csajok Mercer deszkás múltjára utalnak. Szintén a gyerekkorra reflektál az enyhén Syd Barrettes Fantasy Island, valamint a tiniszerelmet megidéző Rubber Ballz. Ebben a dalban, és még további kettőben is felbukkan a Be My Baby című örökzöld dobhangzása, de hát úgy látszik, legalább minden második alter-indie zenekar diszkográfiájába kell egy erőteljes Motown nyúlás. Mercer ügyesen lavíroz az organikus és az elektronikus hangzás között, a Heartworms központi darabja mégis egy többnyire akusztikus country szám, a Mildenhall, ami egy komplett utaláshalmaz. Ez is a gyerekkorba tekint vissza, és név szerint említi a mostanában visszatérő The Jesus And Mary Chaint. A frontember szerint ez az eddigi legszemélyesebb dal, amit valaha írt, és tényleg annyi mindent lehetne írni róla, hogy külön cikket érdemelne.

Columbia/Sony, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.