Lemez

A jelen még sötétebb

Depeche Mode: Spirit

  • - minek -
  • 2017. április 23.

Zene

A nyolcvanas évek nagy túlélői kapcsán rendre az a kérdés merül fel: képesek-e megújulni, érdemes-e újabb és újabb albumokkal jelentkezniük, s mérhetők-e ezek a klasszikus sorlemezekhez?

Kétségtelen, hogy valamennyi érintett közül a Depeche Mode – ez az eleven jégkorszaki maradvány – bír nálunk és még a világ számos pontján a legnagyobb rajongói körrel, de ők azok, akiknek produkcióját a kevéssé elfogultak is fokozott figyelemmel várják. pedig épp a DM esetében lenne fontos, hogy kellő önfegyelemmel el tudjunk tekinteni attól, honnan is jöttek, s minden egyes albumot saját jelentőségén mérjünk le. Ennek ellenére a kérdés persze továbbra is az, hogy megvan-e bennük az a teremtő erő, a kreatív energia, a mondanivaló, s némi újító energia is, ami ahhoz kell, hogy a produkciót önmagában, vagyis a legendától és a nosztalgiafaktortól függetlenül is komolyan vegye a befogadó. Kétségtelen, hogy ezek a sorstársaikhoz mérve is szigorú kritériumok, de a DM kreatív beltagjai, Dave Gahan énekes és Martin Gore mindenes/örökös szerző saját önjáró produkcióikkal (utóbbi ráadásul a DM-alapító Vincent Clarke-kal közösen, VCMG néven kiadott technószerű lemezével is) állandóan magukra irányítják a figyelmet, és ezek a látszólagos kitérők is a soron következő Depeche Mode-lemez iránti várakozást sokszorozzák meg.

Több mint húsz éve, az 1993-as a Songs of Faith and Devotion óta szabályos időközönként, négyévente megjelenő Depeche-lemezek készítésekor ugyanazokkal a kihívásokkal küszködnek az alkotók: megújulni, közben megtartani, ami jó, és hozzárakni, amit a folytonosan változó zenei világ kínál, ráadásul úgy, hogy az egész többnek látsszon, mint a következő turné promóciója. Az ezredforduló után ez hol sikerült, hol nem. Így utólag a 2005-ös Playing the Angel az erősebbek közé tartozik, a két legutóbbi, a 2009-es Sounds of the Universe vagy a négy évvel ezelőtti Delta Machine viszont a kivitelezés eredendő gyengéivel küzdött, így még az erősebb dalok is elvesztek a nem eléggé gondosan kiformált, izgalmasnak jóindulattal sem nevezhető zenei kulisszában.

Úgy tűnik, az idei albumot, a Spiritet sokkal komolyabb előkészületek, gondosabb munka előzte meg, legalábbis ez látszik az eredményből. Jót tett neki, hogy szerződtették James Fordot, a Simian Mobile Disco nevű agyas e-tánczenei duó egyik felét, a respektált producerzsenit, aki elektronikus és gitárzenei produkciókkal is gyakorta dolgozik együtt, ráadásul nemcsak alkalmazkodni tud megbízóihoz, de alkotó módon bele is rakja a saját ötleteit a zene szövetébe. Jórészt neki köszönhetően alakult ki izgalmas egyensúly a végig hangsúlyos, modern elektronikus tánczenei elemeket sem nélkülöző szintetikus mintázat és a Martin Gore sajátos védjegyének tekinthető nyers gitárjáték között. De ezúttal a dalszerzőkettős is elemében volt! Azért is fogalmazunk így, mert a dalok zömét jegyző Martin Gore mellé felnőtt Dave Gahan is, aki négy dalt jegyez társszerzőként, és ezek közül a szinte seggrázósan lüktető You Move és a lassú sodrású, de ellenállhatatlan Cover Me mindenképpen a legerősebb darabok közé tartozik.

Amennyiben az egyik kulcsdal ­ – Where Is The Revolution? – címéből kiindulva valami forradalmit keresünk a dalokban, pláne azok hangulatában, szövegében, akkor azt a dühödt keserűséget kell említeni, amellyel a DM korunk hanyatlónak tűnő, sok tekintetben a kőkor felé haladó technológiai civilizációját nézi – ez süt már az erős felvezetésnek szánt nyitódarab, a Going Backwards rockos lüktetéséből is. Ez az explicit kultúrkritika eddig – legalábbis ilyen kiforrottan – hiányzott a repertoárból.

Annak is örülhetünk, hogy Gahan előadóként is a csúcson van: egyre markánsabb tenorján egyaránt jól szólnak a szerelmes dalok s a másfajta szenvedéllyel teli kiáltványok is. Jól tesszük tehát, ha minimum egy szolid, elismerő biccentéssel illetjük a Depeche Mode friss produkcióját.

Mute/Columbia 2017

Figyelmébe ajánljuk

Szergej Tyimofejev orosz költő: „Nem tudom, hogy a kortárs orosz kultúra hogyan fogja túlélni ezt az őrületet”

Idén magyarul is megjelent Replika című kötete, aminek lettországi kiadásához egy üres füzetet is kaptak az olvasók. Az Orbita nevű művészeti kollektíva egyik alapítóját videóköltészetről, kreatív könyvtervezésről, a kétnyelvű irodalomról és az Ukrajna elleni háború miatt megszakadt oroszországi kapcsolatokról is kérdeztük.