Mit csinál egy kontratenor ma az operaszínpadon? Azokat a szerepeket alakítja, amelyeket a 17–18. századi operaszerzők férfiaknak, de kasztrált énekeseknek írtak. Például Mozart Idomeneójának Idamante szólamát, Leonardo Vinci Artaserse vagy Gluck Ezio című operájának címszerepét. Vagyis Soprano castrato vagy alto castrato szerepeket, amelyekben a mai kontratenor sok koloratúrával, szenvedélyes előadói stílusban énekelhet, megidézve a 18. század nagy kasztráltjait, segítve a mai közönségnek elképzelni, milyen stílusban diadalmaskodhatott Senesino, Farinello, Caffarelli vagy Gizziello – a barokk kor sztárjai (mindegyiküknek volt teljes neve is, de a közönség, amely a lábuk előtt hevert, csak ragadványnevükön emlegette őket).
Van más lehetőség is: a Verdi megjelenését közvetlenül megelőző korban, a 19. század elején – például Rossini komoly operáiban –számos olyan férfiszerep akad, amelyet a zeneszerző alt vagy mezzoszoprán szólamra írt, s amelyeket az eredeti előadásokon rendre nők énekeltek. Az argentin Franco Fagioli (1981), korunk egyik legvirtuózabb kontratenorja teljes lemezt szentelt ezeknek az áriáknak olyan operákból, mint a Demetrio e Polibio, a Matilde di Shabran, az Adelaide di Borgogna, a Tancredi, a Semiramide vagy az Eduardo e Cristina.
Rossini-ritkaságokat hallunk tehát. Fagioli lehengerlő technikája rendkívüli szenvedélyek szolgálatában áll, s az előadásokból árad a zene energiája. A lemez ínyenceknek való utazás a zenei „gender studies” világában, speciális „nadrágszerepek” segítségével – amelyeket ezúttal mégis férfi énekel. Jól meg van itt keverve minden: töprenghetünk, hogy amit hallunk, „nőiesen férfias” vagy „férfiasan nőies”… Az összhatásban van egy semmihez sem hasonlítható lebegés, vibrálás – a felfokozottság speciális fajtája, amelyben Fagioli verhetetlen. A George Petrou vezényelte historikus együttes, az Armonia Atenea, mint mindig, most is remek.
Deutsche Grammophon, 2017
