A sárga kutyáról, Pepéről és szedett-vedett kompániájáról szóló mesék egyszerűek, zenések és alapvetően kisebb gyerekeknek szólnak – az ajánlás szerint 3 éves kortól –, mindemellett a köteteknek földrajzi és kulturális ismeretterjesztő funkciójuk is van.
A hetvenedik évében járó Tõnu Kaljuste az észtek egyik legmegbecsültebb muzsikusa, aki mindenkinél többet tett azért, hogy egymilliós nemzetének zeneszerzői méltó helyükre kerüljenek. November 27-én az általa alapított kórust vezényli a Müpában, és persze Arvo Pärt-művek is szerepelnek a műsoron.
Jacob Collier csodaénekes és multihangszeres szupersztár Djesse vol. 1. című lemezét érdemes kivételes pillanatokra tartogatni, és még így is lehet, hogy egyetlen alkalomra túl sűrűnek bizonyul.
A Glasgow-ból induló zenekar két állandó tagja, Jim Kerr énekes és Charlie Burchill multiinstrumentalista az elmúlt évtizedek során megjárta a mennyet és a poklot.
A francia zenekar negyedszázada dolgozik szintikre és gitárra írt ideális popzenén, és ezúttal ismét sikerrel jártak.
Az első percek olyanok, mintha a TikTokot pörgetném. Tizenöt másodpercenként új sound, új ritmusok, és Collier úgy pattog a többtonnás hangszerarzenál elemei között, mint egy gumilabda.
1964-ben a Beatles volt a legnagyobb, de akkor még csak kevesen tudták, hogy Lennonék Nyugat-Németországból rajtoltak. Ezért a hamburgi Star Club ugyanúgy a popzene bölcsőjének tekinthető, mint Memphisben a Sun Records stúdiója a Union Avenue 706. szám alatt. Ahol nemcsak Elvis Presley, Johnny Cash, Carl Perkins és Roy Orbison rögzítette klasszikus lemezeit, de az a Jerry Lee Lewis is, aki csak boogie-woogie-t tudott zongorázni, ám azt gyilkos módra.
„Mi nem egy popzenekar vagyunk” – jelentette ki ingerülten egy korai videóklipjük nyitányában a brit The 1975 frontembere, pedig a trendi ruha, a rádióbarát hangzás és a szándékosan bugyuta refrén szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy egy popzenekart látunk.
