Interjú

„Hagyni, hogy a dalok vezessenek”

Harry Draper, Seafret

Zene

A yorkshire-i kisvárosból már első lemezükkel Londonba vitt az útjuk, a vezető kiadók világát hátrahagyva azonban saját lehetőségeik szűkítéséből is profitálni tudtak. A járvány óta ráadásul már a produceri munkák is házon belül zajlanak. A Seafret gitárosával néhány nappal a duó európai turnéja előtt beszélgettünk.

Magyar Narancs: Több interjúban is elmesélted már, hogy egy bridlingtoni open mic-esten találkoztál először Jack Sedmannel, a duótok történetét bemutató, nemrég megjelent kisfilmből viszont az is kiderül, hogy valójában a papád volt az, aki először felvetette, hogy együtt kellene zenélnetek. Elég jónak bizonyultak a megérzései.

Harry Draper: Az volt az első alkalom, hogy Jack közönség előtt énekelt. Lenyűgöző volt a hangja, a fellépése után pedig elkezdtünk beszélgetni. Apám is ott volt, és egyszer csak megjegyezte, hogy akár együtt is csinálhatnánk valamit. Nem tudom, hogy pontosan mit láthatott bennünk, akkor még mind a ketten elég fiatalok voltunk, de úgy voltunk vele, hogy miért ne próbálhatnánk meg? Örülök, hogy megfogadtuk a tanácsát.

MN: Neked is aznap este volt az első fellépésed?

HD: Nem egészen. Én akkor már túl voltam néhány koncerten, mivel apa countryzenekarában bendzsóztam. De persze még nekem is nagyon új volt az egész, csak tizenöt éves voltam.

MN: A családodnak, és különösen édesapádnak, ezek szerint minden szempontból nagy szerepe volt abban, hogy zenész lett belőled. A zenei ízlésedet is formálták?

HD: Teljes mértékben. Nem is nagyon alakulhatott volna másképp, hiszen én is mindig azokat zenéket hallgattam, amelyeket a szüleim. Ebből adódóan fiatalon elsősorban blues és bluegrass country hatások értek. A régi stílusú gitárzene és az olyan előadók fogtak meg igazán, mint például John Martyn. Mindez nagy hatással volt az én stílusomra is, főleg a fingerpicking játéktechnikámra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.