"Egyre többen adnak hangot az elégedetlenségüknek"

Hamarosan megjelenik a Galaxisok nyolcadik lemeze, az Ellenszélben. A frontember, Szabó Benedek már rég­óta szeretett volna rendszerkritikus dalokat írni, és úgy érezte, most érkezett el a megfelelő alkalom. Arról is beszélgettünk, hogy milyen következményei lehetnek egy ennyire kormánykritikus albumnak.

Magyar Narancs: Az Ellenszélben 28 perces album, akárcsak a tavaly kiadott Minket ne szeress, de volt már olyan lemezetek, amely közel egy óra hosszúságú volt. Számodra mi az ideális lemezhossz?

Szabó Benedek: Előadóként és hallgatóként is a harminc perc körüli nagylemezeket szeretem a legjobban. A Történetek mások életéből című albumunkra, amelyre most utaltál, dupla lemezként tekintek: két, közel félórás albumot raktunk egymás mellé. Úgy érzem, hogy minden egyes alkalommal, amikor nekiállok új dalokat írni, azok együttesen keresik ezt a félórás hosszt. Valahogy ez mindig így alakul, és valószínűleg azért, mert hallgatóként is ezt az intervallumot szeretem. Szerintem harminc percben pont el lehet mondani valamit nagyon hatásosan – úgy, hogy az ne tűnjön meghökkentően rövidnek. Egy félórás album esetében ritkán fordul elő, hogy az emberek elkezdik léptetni a számokat. Ez a hosszúság pont jó arra, hogy végighallgasd az egészet az elejétől a végéig a buszon, munkába menet. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan hosszabb lemezek, amelyeket szívesen meghallgatnék.

MN: Az új dalaitokban a gitárok dominálnak. Pár éve volt egy komoly zongorás korszakod, az lecsengett?

SZB: A Lehet, hogy rólad álmodtam című negyedik lemezünkön volt sok zongora. Azelőtt kezdtem el jazz-zongorázást tanulni. Régebben is szerettem volna zongorázni, csak valamiért sokáig úgy alakult, hogy nem volt módom belekezdeni. És amikor végre belevágtam, akkor úgy éreztem, hogy kinyílt a világ, és az akkori szerzeményeimet zongorán írtam. A Galaxisok pályája eléggé kacskaringós, és az utóbbi években különösen nagy hangsúlyt fektettünk a kísérletezésre. Szeretek elmerülni a stílusgyakorlatokban, és könnyen elbűvölnek a különböző műfajok. Az Ellenszélben olyan lemez, ahol elhagytam a kísérletezést – nem zongorás, nem new wave-es, nem undergroundos. Egy klasszikus értelemben vett Galaxisok-lemezt akartam írni, egy kicsit a korai munkáink hangulatában, de bele akartam vinni sok mindent, amit az eltelt évek során megtanultunk. És szerintem ez sikerült. Ha nagyon kéne hasonlítani, akkor engem a focipályás, illetve a cím nélküli ötödik lemezünkre emlékeztet. Hangzásában viszont érettebb és élőbb anyag, aminek az is az oka, hogy most már jobban játszó zenekar vagyunk, mint korábban.

MN: Mostanában hogyan zajlik a dalírás a Galaxisoknál?

SZB: Kétfajta metódusunk van. Az egyik az, hogy én megírom a számokat és feldemózom az összes hangszert – így csináltuk például a cím nélküli lemezt vagy a tavalyi albumot. Ez kevésbé izgalmas és demokratikus. A másik módszer úgy néz ki, hogy én megírom a számokat minimalista kísérettel zongorán vagy akusztikus gitáron, és aztán együtt meghangszereljük azokat a próbateremben. Az Ellenszélben így készült. Nem én csináltam mindent zsarnoki jelleggel, a többiek munkája is benne van rendesen.

MN: Nem túlzás protest lemeznek minősíteni az új albumotokat. Van olyan protest előadó, aki hatott az Ellenszélben számaira?

SZB: Idehaza ez a „műfaj” kevésbé volt jelen, a történelmi, politikai sajátosságok miatt. Amúgy Dinnyés Józsefet is ebbe a kategóriába sorolták, holott az ő produkciója nem igazán volt rendszerellenes. Viszont a nyolcvanas évek undergroundjában a sorok között fel lehetett fedezni a protest attitűdöt. Ma is hasonló a helyzet: elsősorban az underground-előadók készítenek protest jellegű kiadványokat. Ott van a Rákositól az Orbán népe, aztán a Dehidratált Fejeknek volt a Fasiszta geci a kormány című slágere. Szintén jó példa a volt billentyűsünknek, Jacopónak a projektje, a Fél fény. Ő már a 2010-es évek elején kiadta a Nerzene című anyagát, ami a Nemzeti Együttműködés Rendszerének indulására reagált. Krasznahorkais, apokaliptikus vízióban mutatta be azt, hogy mivé válhat a NER. És azzá is vált. Nyugati, angolszász előadók ilyen szempontból nem nagyon hatottak rám, ellentétben a remek chilei énekes-dalszerzővel, Victor Jarával, aki az életével fizetett a lázadásáért. Szerintem egy demokratikus vagy demokratikusabb rendszerben kisebb a kockázata a protest dalnokságnak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy itt nálunk valami baj fog történni, bár ezt sem lehet biztosan tudni. Bennem már régóta érlelődött, hogy írjak egy rendszerkritikus lemezt, és az tartott vissza, hogy a mondandóm esetleg demagógiába fordulhat. Sok tiltakozó dal van, amelyet nem lehet különösebben okosnak nevezni. Csak a düh van benne meg az érzelmek, és én is attól tartottam, hogy nem tudnám eléggé szofisztikáltan megfogalmazni a mondandómat. Aztán tavaly elolvastam Ursula Le Guin The Word for World Is Forest című könyvét, és ő annak előszavában írja, hogy korábban őt is elragadták az indulatai. De azt is írja, hogy ez nem mindig baj. Akkor jöttem rá, hogy nem kell mindig okosnak lenni. Néha dühösnek is kell lenni, és akkor nem kell attól parázni, hogy az ember mondanivalója mennyire lesz kifinomult.

 

 

Fotó: Palágyi Barbara

MN: Hogyan hatott Ottlik Géza, illetve Szabó István a címadó dalra?

SZB: A kezdősort az Iskola a határon című könyv egyik legszebb bekezdése ihlette. Ami meg a Bizalom című Szabó István-filmet illeti, abban van Andorai Péternek egy emlékezetes monológja – ebben mondja: „Ez az ország egy szennyes folyó. Kicsit felkavarják, feljön a mocsok.” A filmben ő a nyilasterrorra reflektált, de a kommunizmustól a mostani szarságokig ez sok mindenre vonatkozhat. Pedig ebben az országban rengeteg csodálatos dolog is van, ezért éri meg küzdeni.

MN: A Konszolidáció című nyitószámban a punkos hangzás elég jó aláfestést ad a dühös mondanivalónak, aztán az ezt követő címadó dal már jangle popos hangzással bír…

SZB: Eredetileg az Ellenszélben lett volna a nyitószám, de aztán elkészült a Konszolidáció, és eszembe jutott, hogy korábban, az ötödik lemezünkön volt hasonló hangzású nyitódalunk, ezért most megcseréltem a kettőt. Úgy akartam nyitni az új albumot, hogy berúgjuk az ajtót páros lábbal. A Konszolidációt egy beszélgetés ihlette, amelyet sok-sok évvel ezelőtt folytattunk Sallai Lacival, a basszusgitárosunkkal, és az akkori menedzserünkkel. Úgy éreztük, hogy nem lehet öt-hat évig a gyűlöletre építeni egy kormány népszerűségét, ezért hamarosan jönni fog a konszolidáció. Tévedtünk.

MN: Ami a zenei oldalt illeti, milyen hatások értek az utóbbi időben? Ezt egyebek mellett a Kelet című szám miatt is kérdezem, amelynek nagyon érdekes ritmikája van.

SZB: Azt még az előző lemezhez írtam, csak arra nem került fel, de hangzásban passzolhatna oda is. Nem igazán volt most olyan ihletettségi forrás, amelyből különösebben merítettem volna. Ahogy mondtam, ezúttal szüneteltettük a kísérletezést; csak hagytuk, hogy szinte maguktól kiforrják magukat a szerzemények, és ezek a pár akkordos, csilingelős dalok bújtak elő. Visszatérve a Keletre: a dalban elhangzik a „romantikus erőszak” szókapcsolat, de azzal nem a hasonló nevű zenekarra gondoltam, hanem az erőszak romanticizálására.

MN: A Beatkorszak című dal szövegében ez a szó nem hangzik el. Hogyhogy ezt a címet adtad neki?

SZB: Ennek önéletrajzi oka van. Ha a szüleim valami régi sztorit meséltek, mindig azt mondták, hogy „az még a beatkorszakban volt”. Vagyis régen. Ez ihlette a címet, illetve az, hogy eléggé beates a hangzása. Az az érdekes, hogy ezt a dalt már tíz éve megírtuk és felvettük. A korai verziója fellelhető az interneten. Nem is értem, hogy miért nem adtuk ki korábban, koncerteken is sokat játszottuk. Amikor csináltuk az új albumot, eszünkbe jutott, és rájöttünk, hogy teljesen jól passzol a többi dalhoz.

MN: Van ennek a számnak a szövegében az az emblematikus, többször is elhangzó sor, hogy „minket már nem lehet elrontani”. Ez pesszimista vagy optimista megközelítéssel értendő?

SZB: Inkább az utóbbi, noha én hajlamos vagyok a dalszerzés során a melankólia és a depresszió irányába fordulni. Ugye ez egy tíz­éves szám, egy évtizeddel fiatalabb voltam, viszont akkor nagyon sok düh gyülemlett fel bennem, és úgy éreztem, hogy ennél már nem nagyon lehet rosszabb a helyzet. De sajnos, most szinte visszasírom az akkori viszonyokat. Az egy kellemes óvodai teadélután volt a mostani állapotokhoz képest.

MN: Szerinted a hazai zenészek nagy része miért nem meri felvállalni a véleményét?

SZB: Én mintha azt látnám az utóbbi időben, hogy egyre többen adnak hangot az elégedetlenségüknek. Ez persze elsősorban a punkra meg az underground rockra értendő, és persze az underground hiphopra. De mivel elsősorban underground-előadókról beszélünk, az ő rendszerkritikájuk viszonylag kevés emberhez jut el. Hogy a mi státuszunkban vagy a fölött lévő zenekarok miért nem adnak hangot jobban a véleményüknek, azt nehéz megválaszolnom, hiszen az Ellenszélben előtt mi sem készítettünk tiltakozó lemezt. Egyre többen jönnek rá, hogy nincs értelme annak a narratívának, miszerint a zenész ne politizáljon, hanem szórakoztasson. Itt van például a Carson Coma, egy elképesztően népszerű zenekar, és nekik szerintem eléggé egyértelmű üzeneteik vannak. Az is jó módszer, ha a rendszerkritika könnyen dúdolható refrének formájában lát napvilágot, és ezáltal több emberhez jutnak el ezek a gondolatok.

MN: Szerinted vihart fog kavarni a lemez, és van bennetek bármilyen félsz a szövegek fogadtatása miatt?

SZB: Hogy ez a kérdés egy­általán felmerülhet, elmond egyet s mást a hazai állapotokról. Magam is sokat gondolkodtam ezen, és bevallom őszintén, fogalmam sincs, hogy mire számíthatunk. Különösebb félsz nincs bennünk, és simán lehet, hogy az album nem fogja elérni az ingerküszöböt. Viszont tudjuk jól, hogy az a fajta kormányzati propagandagépezet, ami a karaktergyilkosságokra szakosodott, még a verébre is ágyúval lő. A kormány kevés kivételtől eltekintve nem nagyon cseszegeti a zenészeket, mert ők nagy tömegeket tudnak megmozgatni. Itt persze most nem igazán magunkra gondolok, nekünk nincs olyan nagy közönségünk.

MN: Hat-nyolc évvel ezelőtt még nagyon felfelé ment a zenekar, de úgy tűnik, hogy ez a zenei karrierépítés mintha már nem lenne annyira fontos neked.

SZB: Néhány évvel ezelőtt volt egy zenekari megbeszélésünk, talán a harmadik lemez után. Elég sok koncertünk volt akkoriban, és beláttuk, hogy Magyarországon ebben a műfajban sokkal messzebbre nem lehet jutni. Persze, egy telt házas Akvárium után meg lehet próbálni még egyet, vagy a fesztiválokon játszhatnánk eggyel nagyobb színpadon, eggyel későbbi sávban. Ezek nyilván nagyon jó dolgok, de innen már nem igazán lehet továbblépni. Én mindig úgy voltam vele, hogy nem karriert, hanem inkább életművet szeretnék építeni. Nagyon örülnék, ha egyszer azt mondanák, hogy a Galaxisok zenekar ezerféle dolgot csinált, és mindig nagyon kiszámíthatatlan volt. Nekem ez nagyon fontos valamiért. Az tény, hogy az elmúlt éveket tekintve stagnál a közönségünk létszáma, sőt talán csökkent is, viszont maradt egy nagyon stabil mag a zenekar körül.

MN: Hogy állsz mostanában az egyéb projektjeiddel?

SZB: A Zombie Girlfriend átlagosan hét­évente ad ki lemezt, és mivel 2018-ban jelent meg a legutóbbi, lassacskán időszerű lesz a következő. Van még a Lituma nevű trióm, amelyet tavalyelőtt alapítottam, ebben perui cumbiát, chichát játszunk. Adunk néha kon­certeket, és már kihoztunk két EP-t. Emellett Cz.K. Sebő szólóprojektjében vagyok basszusgitáros. Ennyi bőven elég most nekem.