mi a kotta?

C-moll cicahaj

Zene

Komolyzenei programajánló a 2024/16. hétre

„Egy alkalommal arra kért, hogy játsszak még halkabban – mondta Szvjatoszlav Richterről egy tavaly készült interjúban a grúz származású Elisabeth Leonskaja –, nem tudtam, hogyan kell, de gyakorolni kezdtem, mígnem szépen lassan felfedeztem magamnak a csendet. Azt hiszem, ez volt életem egyik legmeghatározóbb művészi tapasztalása. Ő tanított meg sírni is. Nagyon pedáns ember volt, karácsonykor különböző üdvözlőleveleket kapott, az egyik füzetbe a beérkező leveleket vezette, a másikban pedig jelölte, hogy melyikre nem válaszolt még. Az orvosának a következőt írta: »jövőre már nem zaklatom, hamarosan meghalok«. Az én édesanyám három hónappal azelőtt távozott. Sírásban törtem ki, és elszaladtam. Másnap megbeszéltük a dolgot, ő pedig csak annyit mondott, »végre megkönnyebbültél, igaz?«”

A 78 éves zongoraművész szerencsére gyakori vendég Budapesten, ezúttal pedig három koncertet ad – egymást követő napokon. Pénteken Brahms d-moll zongoraversenyét játssza a Concerto Budapesttel, a zenekar pedig Sosztakovics 10. szimfóniáját, amely Sztálin halála után készült, benne a zsarnok groteszk portréjával (Zeneakadémia, április 19., fél nyolc). Leonskaja másnap Brahms-zongoraszonátákat játszik, s talán nem is kell hangsúlyozni, neki, akinek példaképei és mesterei közé tartozik Richter és Emil Gilelsz, mennyire kézre állnak ezek a lírai darabok (BMC, április 20., hét óra). Vasárnap pedig ismét Keller András együttesével koncertezik, ezúttal Beethoven-zongoraverseny – a 3., c-moll, a Sors-szimfónia zenei „rokona” – lesz a műsoron (Zeneakadémia, április 21., fél nyolc).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.