Mindazonáltal ezekről a choro-zenekarokról, amelyek viszonylag intim bárzenét nyomtak, tudni lehet, hogy nem keveset köszönhettek az európai bevándorlók tánczenéinek, így a gyökerek piszkálgatása esetén könnyen párhuzamokra bukkanhatunk.
Itt azonban hajlamos volnék megállni. Hiszen a choro-zenekarok jellemzően pengetős és fúvós instrumentumokat használtak, az argentin tangót fémjelző bandoneónnak náluk nyoma sem volt, nem beszélve a klasszikus Heitor Villa-Lobosról, akinek nem elég, hogy a cselló volt a hangszere, de nem átallotta a darabjaiba beleszőni Johann Sebastian Bach, valamint a brazil indiánok zenéje iránti lelkesedését.
Képzelhetik.
Pontosabban nemcsak képzelhetik, de immár hallhatják is, hiszen a (két brazil + egy német muzsikusból tizenöt éve fennálló) Cello Trio Tango Brasileiro című albumán éppúgy jelen vannak az ő szerzeményei, mint az úttörő Ernesto Nazarethéi. Mégsem pusztán nosztalgiázásról esik itt szó: Ronaldo Miranda és Jaime M. Zenamon kortárs ügyei rendesen bekavarnak a további becsületes szalonzenékre éhes hallójáratokba, de azért nem kell nagyon betojni: továbbra is csak három cselló szól.
Ami végül is nem kevés.
m. l. t.
(Piranha/Zenesegély, 2001 )
